A Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület 2026-ban is átadta az Év Múzeuma díjakat a Magyar Nemzeti Múzeum kertjében és tereiben megrendezett Múzeumok Majálisán, 2026. május 16-án. Az elismerést 1996-ban alapította a szakmai szervezet azzal a céllal, hogy díjazza azokat a muzeális intézményeket, amelyek az elmúlt évben kiemelkedő szakmai és közösségi eredményeket értek el.
A díjátadón Tarr Zoltán, társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter, valamint Medea Sógor Ekner, az ICOM főigazgatója is felszólalt. A frissen kinevezett miniszter beszédében hangsúlyozta: a díj nem verseny eredménye, hanem a szakmai közösség köszönete és elismerése azok felé, akik elkötelezett, minőségi munkájukkal járulnak hozzá a múzeumi terület és a közélet gazdagításához. Mint fogalmazott, a díjazottak mögött sok-sok év munkája, műhelyek, közösségek, átgondolt koncepciók, gyűjteményi és kiállítási teljesítmények állnak. Tarr Zoltán köszönetet mondott mindazoknak, akik munkájukkal hozzájárulnak ahhoz, hogy az ország büszke, bátor és együttműködő módon építhessen saját kulturális örökségére.
Az ICOM Magyarország különdíját a Hagyományok Háza Magyar Népi Iparművészeti Múzeuma nyerte el innovatív kiállításaiért, gyűjteményeinek mintaszerű kezeléséért és kiemelkedő ismeretátadási tevékenységéért. Az intézmény 2022-ben költözött új helyre, a Budai Vigadó épületébe, ahol nemcsak kiállítóterei újultak meg, hanem jelentős fejlesztések valósultak meg a gyűjteményi raktározás, restaurálás, állományvédelem és digitalizáció területén is. Az intézmény az elmúlt években az Év Kiállítása pályázaton is több alkalommal szerepelt sikeresen. Három évvel ezelőtt országos gyűjtőkörű tematikus múzeumi minősítést kapott, amely tovább erősítette szakmai szerepét a hazai múzeumi rendszerben. A különdíjat dr. Both Miklós főigazgató és dr. Czingel Szilvia múzeumvezető vette át.
Az Év Múzeuma díj átadásáról itt lehet bővebben tájékozódni.
A Magyar Múzeumok magazinban így méltatták a Magyar Népi Iparművészeti Múzeumot:
„A történetek eleven lények. Életet lehelnek az otthonainkba, az erdeinkbe. Lüktetnek a vérünkben, az álmainkban” – mondta találóan Nemonte Nenquimo ecuadori aktivista.
Szavai olyannyira igazak és valósak, hogy a történeteink, melyek tárgyainkat jellemzik, melyek a mi életfonalunkat csipkézik, melyek múltunk jelzőfényeiként ragyogják be jelenünket, jövőnket, egyszersmind viszonyítási pontok, zsinórmértékek, szüntelenül és megállíthatatlanul szívünk, lelkünk, pszichénk felé gravitáló tudásélmények, eredetmeghatározók életünk nagy és kis pillanataiban. Ilyen történetek kollektív megéléseink, továbbadott hagyományaink, átkeretezett múltperceink. Történeteink mi magunk vagyunk, ezért aztán szükségszerűen fontosak a meséink, mert ezek adják attribútumainkat, archetípusainkat, ezek adják identifikációnkat és éntudatunkat. A történeteinket mi írjuk meg, át, újra, ki, le és össze. Amiként mi is éljük meg őket, át, újra, le és túl, hogy azután fel-, vissza- és megtanítsuk, mert az a miénk, senki másé, és azoktól vagyunk, akik vagyunk.
A Hagyományok Háza – Magyar Népi Iparművészeti Múzeum is éppen ilyen történeteket mesél, s teszi ezt egy új, digitális világban, mégis mélyen gyökerező tradíció mentén. A népművészetről beszél úgy, hogy közben minden egyes szó egy-egy öltés a magyarság szőttesén, egy-egy vonás száz meg ezerágú családfánkon, egy-egy hang összekapaszkodó himnuszainkban. „Isten áldd meg a magyart” / „Vezesd győzelemre néped” / „Mentem-mentem hosszú utakon” – valahogy így és még sokféleképpen, sokhangon, sokfohásszal.
A Magyar Népi Iparművészeti Múzeum az elmúlt években a hazai muzeológiai szcéna egyik legizgalmasabban fejlődő intézményévé vált, mely jelzőt nem csupán gyűjteményének gazdagsága, hanem szemléletének korszerűsége és közvetítő szerepének erősítése révén is kivívta magának. Az intézmény 1990-es alapítása egy olyan muzeológiai hiány felismeréséből született, mely a 20. század második felének – különösen az 1945 utáni időszaknak – a tárgykultúráját érintette, jóllehet, a gyűjtemény alapjai már az 1960-as években formálódni kezdtek - a rendszerváltás idején megszűnő háziipari szövetkezetek tárgyi örökségének megmentése okán is. Erre a bázisra épült rá később a zsűrizett népi iparművészeti alkotások gyűjtése, és napjainkban közel 11 000 műtárgyat számlál a múzeum kollekciója, melynek különlegessége nem pusztán egy közös kötelezettségre adott értékmentő válaszban rejlik, nem is a gyűjtemény tág értelmezést lehetővé tévő variabilitásában, de különlegessége abbéli szándékában is keresendő, hogy egyidejűleg törekszik reprezentálni a hagyományos paraszti kultúra késői korszakát, a szövetkezeti termelés világát és a kortárs népi iparművészet irányzatait. Ez a rétegzettség lehetővé teszi, hogy a múzeum ne pusztán megőrizze, hanem értelmezze is a tárgyi örökséget – s tegye ezt azzal az egyedi manifesztációval, mely minden egyes kiállítását jellemzi, azazhogy nem egyszerűen meg- és felmutat kincseket, hanem azokat szövegkörnyezetbe nemesíti, történetet épít köréjük, hangulatot fest hozzájuk, szinte mintha színházba lépnénk be, úgy elevenedik meg előttünk, legyen szó bármilyen narratíváról.
Major Eszter Anna írását itt lehet továbbolvasni.
