A szerző – főként a Dunántúlon – hatalmas anyagot gyűjtött össze, amely az állattartó mesterségek körében méri föl a munkát segítő rigmusok, dalok, a jeladó füttyök, terelőkiáltások, hangszeres szignálok világát. A szerzőt a halál megakadályozta abban, hogy ő maga rendszerezhesse kötetbe az anyagát. Ezt a munkát végezte el a fia , aki ismerte édesapja elképzelését a téma feldolgozásáról.

Az adatközlők, akik balladákat énekelnek az érdeklődő kutatónak, a meséket is éppúgy tudják, mint a szokásokhoz vagy a munkához kapcsolódó dallamokat. Az ő fejükben ez egységes egész, hagyományos kommunikáció. A gyűjtő praktikus okokból kénytelen kiválasztani és végigkövetni egy-egy területet ebből. Békefi Antal a munkaritmus, munkarigmus, munkadal területére irányította a figyelmét, s konok megszállottsággal, társak és támogató szakmai háttér nélkül gyűjtötte össze hallatlanul gazdag anyagát. Ennek a forrásértékű anyagnak épp a terjedelme a legvonzóbb értéke, még úgy is, hogy nem öleli fel a címben ígért téma teljes körű feldolgozását. Dominálnak a dunántúli adatok, de nagyon hiányosak az erdélyi és felvidéki gyűjtések. Ezekhez több emberöltő munkája hiányzik még, s fennáll az a veszély, hogy a jövő nemzedékének már kevés esélye lesz ezeket pótolni. A szerző eredeti elképzelése szerint adjuk közre a gyűjtést, talán inspirálva a további gyűjtőmunkát és a feldolgozást.

Pontosan ez a sokoldalúság, a pedagógus és zeneszerző Kodály nemzetközi és hazai sikerei kissé háttérbe szorították a tudós Kodályt. Pedig pályatársával, Bartók Bélával együtt ők teremtették meg a tudományos alapokra helyezett magyar népzenekutatást, s annak máig ható nemzetközi rangot vívtak ki. 2007-ben a Hagyományok Háza Folklórdokumentációs Központja fotó- és dokumentumkiállítással emlékezett a népzenekutató Kodály Zoltánra.
A jubileumi tárlat áttekintette Kodály életművének azokat az állomásait, amelyek népzene-kutatói szemléletének kialakulásához vezettek, illetve azokat a kutatási témaköröket, eredményeket, tudományos műhelyteremtő erőfeszítéseket, amelyek által a magyar népzenekutatás a nemzetközi etnomuzikológiai törekvések élvonalába került.

Magyar, román, szlovák, délszláv, arab és török nyelvterületeken végzett terepkutatásainak, a gyűjtött anyag tudományos feldolgozásának, kutatói szemléletmódjának felvillantásánál az a szándék vezérelte a kiállítást rendező Pávai Istvánt, hogy emlékeztesse a mai folklórmozgalmak széles táborát és közönségét azokra a tudományos előzményekre, amelyek nélkül a külföldön is hódító modell, a mai magyar folklorizmus, a táncházmozgalom sem jöhetett volna létre.
Kiadványunkban Bartók és kortársai műveiből, leveleiből válogatott idézetek, népzenei lejegyzések, archív fotók tanúskodnak nemzetközi jelentőségű népzenegyűjtői munkásságáról, interetnikus kutatási szemléletének időtállóságáról.

Vajdaszentivány (Voivodeni) Maros megyében (jud. Mures) a Mezőség keleti szélén, Marosvásárhelytől 18 km-re terül el, a „Felső Maros-mente” egyik jelentős központja. Ez a vidék átmenetet képez a Mezőség és Székelyföld nyugati része (Marosszék) között. Lakossága vegyes: református magyarokból (kb. 400 család), református cigányokból (kb. 150 család) és ortodox románokból (kb. 250 család) tevődik össze.

A bevezető ismerteti a vajdaszentiványi hagyományos táncokat, a zenekarok összetételét, a híres prímások életrajzát és játéktechnikáját, majd következnek táncok szerint csoportosítva a kötet nagy részét kitevő kották. A dallamok gyűjtési adatai és szakirodalmi hivatkozás zárja a kiadványt.

A Helyi hagyományok című sorozat egyes darabjainak szerzői maguk is a gyakorlatban jártas szakemberek (néptáncoktató, tanító, óvodapedagógus), munkájuk kötődik ahhoz a helyhez, amelynek játékait, táncait a kötetekben közzéteszik. A szerzők archívumokban, helyi kiadványokban, adatközlőktől gyűjtött anyagukat pedagógiai munkájuk során ki is próbálták, s az így szerzett tapasztalataikat is rögzítik. A sorozat a néptáncot és népi játékot oktatók, az óvodapedagógusok, az általános iskolákban tanítók, a művészeti alapiskolák tanárainak munkáját segíti.

Herczeg Katalin Jász-Nagykun-Szolnok megye játékait, szokásait gyűjtötte össze, és tapasztalatai alapján írt belőlük tantervi javaslatot az alsó tagozatos osztályoknak. Könyvében részletesen bemutatja a gyermekek által is elkészíthető, természetes anyagokból való játékszereket, a lekottázott dallamok mellett módszertani ötleteket ad a pedagógusoknak, a mozgásos játékok és táncok tanítását rajzokkal segíti.

Régi adósságunk e kötet, amelyben magyarországi nemzetiségek néptáncaiból adunk kínálatot a gyerekeknek. Ismerjék meg, hogy egy báli hangulatban milyen vidám tud lenni a német polka, és miféle ördöngős ritmusokat járnak a méhkeréki románok. Érezzék egy sodró lendületű szerb kólóban az együtt táncolás örömét, lássák meg a szépséget a baranyai sokácok lakodalmi táncaiban, jókedvűen táncoljanak egy maglódi szlovák csárdást, mindezekkel példát mutatva arra, hogy a magunk hagyományait, értékeit is csak úgy becsülhetjük, ha a másokéra is figyelünk – írja a bevezetőben Foltin Jolán.

A kiadvány gyakorlati útmutató a tanításhoz, a táncok elsajátítását leírás, kotta, ábrák, rajzok, táncjelírás segítik. A kiadvány rajzokat közöl a nemzetiségi viseletekről is.

A táncokat válogatta: Heil Helmut (német), Kricskovics Antal (sokác, szerb), Mlinár Pál (román), Pesovár Ernő (szlovák)

Lejegyezte: Fügedi János (román), Lányi Ágoston (szlovák), Neuwirth Annamária (német, sokác, szerb)

A viseletrajzokat készítette: Vavrinecz Krisztina

Bakonyi Lászlóné évtizedek óta egy rábaközi kis falu, Farád óvónője, emellett foglalkozik Szil és Szany községekben a hagyományőrző néptáncegyüttes utánpótlásának nevelésével. Azt tapasztalta, hogy a néphagyományok átadásának jó módja a projektszemléletű oktatás, mert így nem egy részterület, hanem a komplex kultúra megismerésére nyílik lehetőség. Egy teljes tanév alatt valósítja meg a néptáncórákon a rábaközi parasztlakodalmas színpadra állítását, így bőven van alkalom, hogy megismertesse a gyerekekkel a helyi szokásokat, énekeket, táncokat a párválasztó daloktól egészen a lakodalmi csujogatókig.

Ónodi Béla a rábaközi lakodalmas koreográfiáját írja le, bemutatja az utat míg a 10–14 éves gyerekek a tánctípusok elsajátításával eljutnak az improvizálás öröméig.

A magyar mesemondás hagyománya című könyvet Raffai Judit, az ELTE BTK néprajz tanszékén doktoráló szabadkai népmesekutató és múzeumpedagógus, a magyar egyéniségkutató iskola egyik folytatója írta. A könyvet hiánypótlónak véljük, hiszen jórészt a mesemondás hagyományos gyakorlatára és ma is hasznosítható technikájára koncentrál, nem kizárólag elméleti összefoglalás. Módszertani újdonsága a „Gyakorlati útmutató”, amely kifejezetten a mesével foglalkozó, azt tanító pedagógusok, szervezők, felkészítők számára készült. „A magyar nyelvterület mesemondói” c. lexikonszerű fejezet a szakirodalomban először foglalja össze a magyar nyelvterület nagy (magyar és kétnyelvű) mesemondóinak életrajzi és bibliográfiai adatait.
A tematikus egységekbe rendezett bibliográfia a részletekbe menő szakirodalmi tájékozódáshoz járulhat hozzá, a széljegyzetek pedig a témakörökön belüli gyorsabb keresést segítik.

„... Ma már nem hangosak a munkadaloktól, munkarigmusoktól a falvak, műhelyek, de élnek még azok az idős paraszt- és munkásemberek, akiknek emlékezete mélyén, akiknek izmaiban még ott él az egykori munkadallal elválaszthatatlanul eggyé forrott munkamozdulat ritmusa. S ha mozdul az ajkuk, mozdul vele a kezük is, mert e dalokat, mondókákat soha életükben nem dalolták a munkától elszakítva.

A gyűjtögetéstől, az ősfoglalkozásoktól az állattenyésztésen, a földművelésen át a kismesterségeket is felsorolva, a ház körüli munkákról sem feledkezve meg, majd’ minden fizikai munkával végzett munkafolyamathoz találhatunk munkaritmust, munkarigmust, munkadalt. Rögzítettem ezek funkcióját, társadalmi beágyazottságát, az esetleg hozzájuk fűződő szokás- vagy hiedelemanyagot is."

Kiadványunk a folklór egy szinte ismeretlen területére irányítja a figyelmet. A szerző – főként a Dunántúlon – hatalmas anyagot gyűjtött össze, amely az állattartó mesterségek körében méri föl a munkát segítő rigmusok, dalok, jeladó füttyök, terelőkiáltások, hangszeres szignálok világát. A szerzőt a halál megakadályozta abban, hogy ő maga rendezhesse kötetbe az anyagát. Ezt a munkát végezte a fia, aki ismerte az édesapja elképzelését a téma feldolgozásáról. Ennek a forrásértékű anyagnak a terjedelme a legvonzóbb értéke, még úgy is, hogy nem öleli föl a téma teljes körű feldolgozását.  Kiadványunk talán inspirálja a további gyűjtőmunkát és a tudományos feldolgozást is.

A kiadvány végén mindkét kötet anyagát bemutató terjedelmes összefoglalás és részletes tartalomjegyzék található angol nyelven.

Pesovár Ernő könyve a magyar tánckultúra ránk maradt dokumentumait gyűjti össze. Ezek a híradások nem túl bőségesek, véletlenszerűek és bizony néha nehezen értelmezhetők is, hiszen a tánc a mindennapi élet részét képezte, amelyet a kor embere nem dokumentálni, hanem élni igyekezett. Megfejtésüket nagy mértékben segíti az élő hagyomány. Európa tánctörténete az ókortól ismert körtáncoktól a reneszánsz idején kiteljesedő páros táncok kifejlődése felé haladt. E folyamat majdnem minden lépéséről találunk folklóremlékeket a Kárpát-medencében. Szerzőnk az összegyűjtött írásos dokumentumok alapján az élő hagyomány ismeretében ad tömör összefoglalót a magyar tánc történetéről.

A kötet szerves részét képezi 52 gyönyörű színes kép a magyar tánc szemléltetésére. A tánctörténeti ábrázolásokat válogatta és tanulmányban értelmezi a jelentőségüket Nagy Zoltán művészettörténész.

Mindkét tanulmányt bibliográfia egészíti ki.

A képeket válogatta és az utószót írta Nagy Zoltán.

Az interjúkhoz az alkalmat egy-egy ünnep szolgáltatta. Eleinte a paraszti hagyomány ünnepi szokásait, jeles napjait járta körül a riporter és a néprajzkutató, majd a néphagyomány más területeire is kitekintettek. A karácsony, szilveszter, húsvét, pünkösd, Szent Iván és halottak napja szokásai, hiedelmei mellé így kerülhetett Szent Mihály napon a pásztorok mesterségének, művészetének bemutatása, gyereknapon a népi játékok (elsősorban az ölbeli játék), a költészet napján a magyar népköltészet. Az interjúk túllépnek az ismeretterjesztés szokásos keretein: az ünnepi kultúra napjainkig tartó változásait, azok művelődés- és vallástörténeti hátterét is bemutatják, személyes élményekkel, tapasztalatokkal, vállaltan szubjektív megközelítésben.

Az 1951-ben alapított Magyar Állami Népi Együttes hivatása és feladata a magyar nyelvterület népművészeti hagyományainak mint nemzeti értéknek a gyűjtése, életben tartása és színpadi formában való továbbadása. A színpompás, gazdag repertoár az együttest a világ legtöbbet utazó együtteseinek rangjára emelte: öt évtizedes fennállása alatt 4 világrész 44 országának színpadain lépett fel, és több mint 7,5 millió néző elismerését vívta ki. Hazai székházában évi 90-100 előadást tart, de rendszeres vendége a vidék, valamint a határokon túli magyarlakta területek színházainak is.
A reprezentatív fotóalbum bemutatja fennállásának 50. évfordulóján a Magyar Állami Népi Együttest, ismerteti vezetőit, bemutató előadásait, külföldi turnéit. Az együttes tevékenységét Pesovár Ernő előszavából és több mint száz képből ismerhetjük meg.