Az előadás szellemi terét Hamvas Béla és az általa megfogalmazott „bor, mint szentség” gondolat inspirálja.
A bor több, mint ital: ősi szimbólum, valami teljesség, amelyben egyszerre lüktet föld és ég, test és lélek, az elmúlás és az élet. Az előadás nem a folklórból ránk hagyományozódott emlékek sorozatát mutatja, hanem a bor titkát kutatja: hiszen egy kortyban ott a szentség, az áldozat, az ünnep, a mámor, a derű és a vigasz.
Dionüszosz ünneptől az Utolsó vacsoráig rajzolódik az ív, hajolnak a vesszők, futnak a dűlők, sorjáznak a hordók. A tánc rítussá válik, a pohár emelése imává, a koccintás összekapaszkodó sorsokká. A bor egyszerre profán és szakrális. Tükör, melyben megcsillan az emberi létezés csaknem teljessége.
Az előadás nem magyaráz, hanem ízlelésre hív. Daliás savakra, fűszeres melegségre, régi bőrkabát és csokoládé ízekre, barackvirág illatra, amely parfümös és pimasz. A tannin szerkezet ködösen őszbe hajló, majd az utolsó korty, mely szívet melengetően lecsengő...