Egyetemes érvényű művészi értéket létrehozni, amelynek megítélése nem nációfüggő, ugyanakkor erősíteni a magyarságtudatot, a nemzettudatot, tartja kötelességének és művészi víziójának Mihályi Gábor, a 2001 óta a Hagyományok Háza részeként tevékenykedő Magyar Állami Népi Együttes vezetője.
– A rendszerváltás előtt a hatalom kirakategyüttesének számított a Magyar Állami Népi Együttes, amelynek táncosként már ön is a tagja volt. Milyen volt a „mojszejevi” világ?
– Mint tudjuk, a hetvenes évek táncházmozgalma az amatőr együttesek világában is új folklórszeméletet indított el. Ennek az atyja Timár Sándor volt, aki új pedagógiai módszerekkel, koreográfusi szemlélettel megújította a néptáncszínházi világot, és miután 1981-ben kinevezték az Állami Népi Együttes művészeti vezetőjévé, megváltozott az együttes repertoárja is. Ezért aztán kijelenthetem, hogy mi nem a Mojszejev-stílus világából léptünk át, Tímár révén az együttes repertoárjában már létezett egy másik olvasat is.
– Milyen út vezetett odáig, hogy Timár nyomdokaiba léphetett?
– Közel negyven éve vagyok a társulat tagja, végigjártam a ranglétrát, a 24-es számtól az egyesig. Mindig nagy kitüntetésnek éreztem itt dolgozni, hatalmas szellemi-fizikai-érzelmi kihívásnak. Örömmel éltem meg a próbatermek gyötrelmét, ugyanúgy, mint azt a mágikus érzést, amikor az előadás végén felcsattan a taps. És ez változatlan, a 24-es táncosként ugyanúgy a magaménak éreztem, mint az elmúlt húsz év során, amikor már nem a színpadon, hanem a nézőtér valamelyik szegletében hallom azt a furcsa hangot, amely visszaigazolja, hogy itt valami fontos történt. A táncművészetben amúgy nem egyedi eset, hogy egy táncos kilép az addigi világából, és az immár vezetőként megfogalmazott gondolatai a társulat számára is elfogadhatóvá válnak. Meredek lépés volt, amikor 1996-ban – Timár nyugdíjba vonulása után – egy reggelen kilenc óra előtt öt perccel Serfőző Sándor igazgató lehívatott magához, és azt mondta: van öt percem átgondolni, vállalom-e a művészeti vezetői megbízatást. A döntéshez ennyire sem volt szükségem, és bár még meglehetősen fiatalon, de néhány díjnyertes koreográfián már túl talán nem véletlenül választott engem. Azt sem állítom, hogy megbízott művészeti vezetőként kezdetben nem voltak konfliktusaink a kollégákkal, a társulat azonban ismerte az addigi munkámat. Aztán 1998-ban Sebő Ferenc lett a művészeti vezető, én meg karigazgatóként vittem az együttes művészeti ügyeit. Sebő kialakított koncepcióval érkezett, a Hagyományok Házáról már mint reális lehetőségről beszélt. Pávai István vezetésével egyhamar megalapította a hagyományok gyűjtésével, illetve digitalizálásával foglalkozó osztályt, amellyel lefektették a munka szellemi alapjait. Serfőző Sándor legfőbb érdeme az volt, hogy ezt nem akadályozta meg, képes volt felismerni, hogy Sebő ismeri a Hagyományok Háza koncepcióját, és azt végig is viszi. Ebben a gondolati körben 2000 táján jelent meg Kelemen László, aki egy év múlva vezetni kezdte a Házat, ő tekinthető a koncepció kidolgozása és kiteljesítése legnagyobb motorjának. Az alapok lerakásánál azonban egyértelműen Sebő játszotta a főszerepet.
– Az ön számára melyik régió jelentette a legfőbb inspirációs forrást?
– Egyértelműen Erdély. Jászberény, ahol születtem és táncolni kezdtem nagyon korán polgárosodott város, ott gyakorlatilag nem maradt a népzene és néptánc szempontjából vizsgálható érték. Timár Sándor útmutatásai alapján nyilván Erdélybe mentünk először – a hetvenes évek második felét írtuk akkoriban – első utunk egy gyimesi szilveszterre vezetett, ahol százan táncoltak, Zerkulánál volt a táborunk, fénykorában volt, még tudott táncolni is, nemcsak zenélni. Kallós Zoli bácsival is összeismerkedtünk. Végigjártuk az összes tájegységet, természetes, hogy onnan jöttek az első impulzusok, hiszen ott még élt valamennyire ez a kultúra. A Gyöngyösbokréta mozgalomnak köszönhetően a magyarországi hagyományőrző együttesek is kiváló erőben voltak, velük is jártam, aztán Felvidéket is felfedeztük, de a végtelen és elengedhetetlen szerelem Erdélyben szövődött köztem és a népi hagyomány között.
– Az együttest 2002 óta vezeti, azóta a mindenkori repertoár alakulása, alakítása az ön ízlése szerint történik?
– Maximálisan. Annak idején Timár mester többnyire a korábban a Bartók Együttesnél bejáratott úton vezette az Állami Együttest is. Értettük ugyan valamennyire Timár kompromisszumokra való hajlandóságát, de hát fiatalok voltunk, harapni akartunk, új világot teremteni. A járt utakon való sétálgatás egy fiatal számára kevés. Bizony kritikákat fogalmaztunk meg, bennem pedig kezdett kialakulni a kép, hogy ha én egyszer koreográfus leszek, milyen színpadi világot szeretnék teremteni. Sebővel nagyon jól együtt tudtunk gondolkozni, az azóta is folytatott koncepció elvi alapjait együtt raktuk le. A megvalósítás döntő módon az én feladatom volt, de ez soha nem vezetett konfliktushoz, hiszen egyet akartunk. Például abban a tekintetben, hogy autentikusnak álcázott műsorból ne akarjunk népi revüt csinálni. Ha autentikus műsor, akkor próbáljuk megfogalmazni, mitől autentikus típusú, a dramaturgiáját, viseleteit, táncos mentalitását, táncos-zenész viszonyát, azt, hogy mit akarunk közölni vele, milyen a látványvilága. Különüljön el egy világzenére készített koreográfiától, ahol akár felvállaljuk, hogy súroljuk a show és a revü határát. Ugyanakkor csináljunk a néptáncot történeti szempontból vizsgáló műsorokat is. Így készült a Táncos magyarok című produkció, amely gyakorlatilag a honfoglalástól kezdődően színházi eszközökkel mutatja be a tánctörténelmünket. És persze a kortársak, Bartók, Kodály, mai magyar alkotók reprezentálása, készüljenek olyan, vállaltan a magyar hagyományokból inspirálódó, összetéveszthetetlen kortárs előadások, egy magyar alkotócsapat szellemi termékei.
– A rendszerváltást követően több alkalommal is felmerült a MÁNE felszámolásának, beolvasztásának ötlete, míg aztán a Hagyományok Háza rendszerébe való besorolással megszűnt ez a veszély. A fokozott biztonságon túl mit nyert ezzel az együttes?
– Talán azt, hogy a hagyomány belátható és egyazon keretbe terelhető szegmensei együvé kerültek – ez volt Sebő Ferenc álma is. Természetesen bevallottan járulékos előnyt jelentett, hogy egy nagy intézmény által nyújtott védelmet is élvezheti ezáltal a MÁNE. Nekem megvolt a saját vízióm: mint a színpadi néptáncban gondolkodó embernek, kicsivel nagyobb a feladatom, több a küldetéstudatom. Azon túl ugyanis, hogy akár egyetemes érvényű művészi értéket hozok létre, amelynek megítélése nem nációfüggő, hanem ami a színpadon zajlik, az hatással van a nézőre, nekem magyarságtudatot, nemzettudatot is kell erősítenem. Valamiféle kohéziós, összetartó erőt is kell teremtenem a művészet eszközeivel. Ugyanakkor, ha aktuális üzeneteket akarok közvetíteni, nekem is aktuálisnak kell lennem. Mindent elkövettem, hogy az Állami Népi Együttes soha ne tűnjön múzeumnak, olyan kortárs együttesként akartam feltüntetni, amely azért kortárs, mert a jelen világban él. A fő gondolati kör marad a hagyomány, abból igyekszünk létrehozni 21. századi művészetet. Hála Istennek túl vagyunk már azokon az időkön, amikor a Nikola Parov muzsikájára alkotott Naplegenda bemutatása után el akart vinni a folklórrendőség. Ma már ezek elfogadott dolgok, nekem azonban meg kellett vívnom a harcot. Mert hát melyik a jobb? A nyáj közepén, annak langymelegében haladni együtt a többiekkel, vagy az élre állni, vállalva a botlás kockázatát, illetve azt, hogy hátulról fejbe vágnak? Bizony nagyon jó az élen haladni, és visszaigazolást kapni, hogy járható az az út.
– Egy-egy produkció zenei anyagának megformálása a MÁNE-nál milyen mértékben múlik a művészeti vezetőn?
– Teljes mértékben. Az előadások koncepciója tőlem származik, de természetesen mindig mindent átbeszélünk Pál István Szalonna művészeti vezetővel, zenekarvezetővel, ő is sűrűn jön javaslattal. Egy előadás „szövetének” kialakításakor mindenen rajta tartom a kezem, az persze megállapodás kérdése, hogy az „autentikus”, népi revüs vagy kortárs legyen. Ami a Szalonna profiljába illik, annak ő a zenei felelőse, de a Szarvasénekhez például csak a népzenét kevésnek éreztük, Kelemen László írt hozzá zseniális népzeneszerű kortárszenét.
– A MÁNE ma is a topot jelenti? Például táncostoborzásban?
– Szerintem változatlanul jól hangzik a neve, nincs gondunk a toborzással. A hajdani értelemben ugyan nem használnám a kirakategyüttes minősítést, bizonyos kultúrpolitikai értelemben azonban változatlanul fontos szerepet töltünk be. A menedzserek sűrűn hívnak bennünket fellépésekre, de kultúrpolitikai küldetést is szívesen vállalunk, és számítanak is a szolgálatainkra. Például még jóval a háború előtti időkben a Megidézett Kárpátalja című előadásunkkal bejártuk Ukrajnát, azt követően külügyes barátaink azt mondták, egy ilyen előadással jóval többet lehet használni a magyar–ukrán kapcsolatoknak, mint tíz diplomáciai tárgyalással.
Csinta Samu, folkMAGazin, 2022/3., XXIX. évf. 3. szám
