2022. április 21. | Olvasási Idő: 16 perc
Fábián Éva népi énekes, mesemondó, előadóművész, pedagógus, a táncházmozgalom több generációját nevelte éneklésre. Megkapta a Népművészet ifjú mestere címet, többször díjazták Életfa díjjal, a Magyar Művészeti Akadémia a legkiválóbb művésztanároknak járó elismeréssel tüntette ki. A Hagyományok Háza szabadegyetemén az éneklés felszabadító erejéről, a népdal tanításának módjairól és a táncmozgalom kezdeteiről beszélt. A vendéget Rosonczy-Kovács Mihály népzenész kérdezte Kapolcson, a Művészetek Völgyében 2020 szeptemberében.
R-K. M.: – Éva nénit régóta ismerem, már megtisztelt a tegeződéssel, úgyhogy ne tekintsék a tiszteletlenség jelének, de tegeződve fogunk beszélgetni elsősorban a népdaléneklésről és a népdaléneklés tanításáról. A tanítás érdekelne engem jobban, hiszen sok előadóművésszel beszélgethettem az elmúlt időben, akik főleg magáról az éneklésről beszéltek. Mégsem kezdhetjük el anélkül, hogy képet ne kapjunk arról, hogyan kezdődött a kapcsolatod a népdalénekléssel. Van-e olyan pillanat, amit ki tudsz ragadni, tudod-e, mikor dőlt el, hogy neked ez az életed egyik legfontosabb része lesz? Hogyan lettél népdalénekes?
F.É.: – Édesapám szabóműhelye úgy működött a falu szegeletjében, mint régen egy fonó. Tolna megye legdélibb csücskében volt a falunk, Györe. A szomszéd faluban, Izményben nagyon korán létrejött egy igen-igen színvonalas, hagyományőrző bukovinai székely csoport. Annak én már gyerekként a tagja voltam. Azt hiszem, először ott teremtődött meg az a pillanat.
– Vagyis beleszülettél az éneklésbe.
– Hát szinte. A szüleim és a famíliám az betelepített bukovinai székelység. Gyerekkoromban mindent kalákában végeztünk, tehát még volt telente kukoricafosztás meg rongypokrócszövés. Aztán egyszer megjelent a faluban egy igen jóképű férfiember. Úgy hívták, hogy Andrásfalvy Bertalan. Rávette az asszonyokat, hogy ne csak rongypokrócot szőjenek, hanem újítsák föl a régi bukovinai szokást, készítsenek festékes szőtteseket. Vegyék elő a kicsi virágos, a nagy virágos, tehát a festékes mintákat, hogy az ősi, kiemelkedően szép és értékes szőttesünknek ne szakadjon meg a hagyománya. Sok-sok-sok év elteltével egyszer, amikor készülődtem hazamenni édesanyámékhoz a Wartburggal, ott ment el előttem Andrásfalvy Berci bácsi, köszöntem neki, üdvözöltük egymást, hiszen kisgyerekkorom óta ismertem. Megyek haza Györébe, és mondom édesanyámnak – aki csendes, önfeláldozó, nagyon vallásos asszony volt –, anya, képzeld, találkoztam Andrásfalvy Berci bácsival Pesten, olyan jóképű még mindig! Erre az én szentéletű édesanyám azt mondja, hogy jaj, fiam, láttad volna annak idején! Úgyhogy elképzeltem, ahogy Berci bácsi végigment a bukovinaiak lakta falvakon, és csak egyet mosolygott, szólt a kedves hangján, erre az asszonyok előszedték a padlásról, pincéből az osztováltákot, összeszerelték és megindult újra a festékes szövés. Azt is megszervezte, hogy az akkori háziipari szövetkezet át is vegye, tehát eladásra is tudtak dolgozni az asszonyok, mi édesapám szabóműhelyében macsukáltuk hozzá a színes fonalakat. A tősgyökeres györei Kati néni – akitől édesapám először csak a ház felét vette meg – kiválóan tudott rokkával fonni, ő lett a főfonó mester. A sváb szomszédunk, a Wasser Bálint bácsi kiváló lakatos volt, a felesége, Liza néni pedig öt kötőtűvel kötötte a kesztyűket meg a pacskeroket, csak úgy füstölt. Az összes iskolai benti cipő, az mind Liza néni pacskerjaiból állt. Én azért is nagyon-nagyon jó szívvel és szeretettel tudok visszagondolni erre a gyerekkori, fonót helyettesítő szabóműhelyre, mert ugyanakkor feszültség is volt a faluban bőven. El lehet képzelni, mikor a több száz éve itt élő sváboknak egyszer csak azt mondják, hogy most azonnal takarodj a házadból, mert valami furcsa beszédű idegeneket raknak be oda. Így én egész életemben gyüttment maradtam a saját szülőfalumban. De hát ilyen az élet, ezt hozta a háború, a világfelfordulás a kicsi emberek életét is mindig felfordítja gyökerestől. A mi bukovinai székely népünk és a svábok között kézzelfogható volt az ellentét.
– Otthoni éneklés is volt ezek szerint?
– Édesanyám volt a világ legjobb magyarnótázó asszonya, fantasztikusan szép hangja volt. Apukám mindig mondta, hogy jól van, kislányom, szépen énekelsz, szép hangod van, de anyádhoz képest! Tehát édesanyám magyar nótában verhetetlen volt, csak két népdalra emlékszem, amit tőle tanultam. Ha édesanyám a konyhában tüsténkedett, mindig dúdolt, mindig dalolászott. Nekem is volt kicsi gyúró deszkám, kicsi köténykém. Tehát kendő, kötény, a konyhában csak így lehetett létezni, például kiengedett hajjal sem. Szerintem én azért szeretek annyira főzni, mert nekem a sparhelt melege, a konyha melege, az ételkészítés, a jó hangulat, nekem ez volt a gyerekkorom.
– Tulajdonképpen ez akkor megadta a lelki keretét annak, hogy szeresd az éneklést. Mikor töltődött meg ez a keret azokkal a táncházmozgalomban slágerré vált dalokkal? Sokan nem is tudják, hogy ezeket a dalokat az Egyszólam zenekarnak és nektek, illetve a Kalamajkának köszönhetjük.
– Az éneklés szeretete mindig megvolt. Mikor unos-untig kellett szedni a málnát az istentelen nagy málnásunkban, azt csak dalolással lehetett kibírni, édesanyám ezt vezényelte. Bátyámat nagyon érdekelte egy hangszer, az orgona. Őt még egész kicsi korában kezdte édesanyám hordani a paphoz, mert édesanyám a szép hangja miatt a templomi kórusban is vezető volt. A bátyám kezdett tanulni orgonálni, meg egy kis szolfézst is. A mecseki bányavidéknek a szélső faluja Máza, ott is volt egy bánya. Ezek a bányászfaluk mindig jobb módúak voltak, mint a többi, nagy művházat építettek, Pécsről meg Bonyhádról hívtak oda zenetanárokat. A bátyámat oda akarták beíratni, de engem nem. No, én felszereltem a kicsi párnácskámat anyukám biciklijére, és a legszebb ünneplő ruhámban felkucorodtam, és hiába volt lukas a kerék, anyukám nem tudott levenni az ülésről, mert én is zeneiskolába akartam járni. És ha hiszed, ha nem, szolfézsórán tanultunk mi mindenfélét, azt is, hogy Oh, az lesz a boldog óra… Zseniálisan jó szolfézstanárom volt. Sokáig nem is értettem, miért nem szeretik a szolfézst, mikor nekem a zenetanulásból kicsi koromban az volt a legszebb élmény. Később Paksa Katalin népzenekutatótól tudtam meg, hogy az én szolfézs tanár nénimet Folk Valériának hívták, és Pécs leghíresebb, legjobb szolfézstanára volt. De apáca volt, tehát apáca és zenetanár, ezért kiebrudalták Pécsről. És mi kis suttyó mecseki gyerekek megkaptuk őt Mázán. Egy mese volt, egy játék volt az ő szolfézsórája. Mentem haza bringával, és énekeltem kívülről szöveggel meg szolmizálva: Felülről fúj az őszi szél. A mai napig nem tudom, miért van az, hogy mindenféle zenét tanultunk, mindenfélét szerettem, szerettem zongorázni, szerettem a klasszikus zenét, de már egészen kicsi koromban egyszerűen a népdalok, a pentatónia ütött szíven. Azt hiszem, hogy azon a szolfézsórán, amikor megtanultuk ezt a dallamot, én örök szövetséget kötöttem a népdallal.
– És hogyan tudtad ezt aztán kamatoztatni?
– Az egyik iskolai versenyre elmentem egy olyan nótával, amit édesanyámtól tanultam, egy „a gyimesi havas alján, vadvirágok nőnek” típusú nótával. Ezt elénekeltem az úttörő seregszemlén. Kicsit vihogott a tanári zsűri, aztán mondták, hogy ez nem lesz jó, mert ez irredenta. Megyek haza, mondom, édesanya, nem jó ez a nóta, mert azt mondták, irredenta. Irredenta nekik a mindjárt megmondom, miféle! Mi az úttörőmozgalomba nőttünk bele, ahol gyakran voltak művészeti versenyek. Valamelyik tanárunk mondta, hogy az úttörő seregszemlére ne a könyvből tanuljuk a népdalokat, hanem kérdezzük meg az öregeket. Édesapám egész famíliája nagyon jó dalolós volt. Emlékszem lakodalmakra, amikor a hosszú háznak a tiszta szobájába ültették be a fiatal párt, a fiatalok ott mulattak, az öregek meg maradtak a belső szobában, és egész éjjel daloltak. Főként új stílusú katonadalokat, tehát ami a háborúskodás, katonáskodás alatt rájuk ragadt. Apukám nagybátyja, Marci bácsi, tényleg szenzációsan jól énekelt. Vasárnap, amikor összejött a família, Marci bácsi meg a jól éneklő gyerekei, keresztanyámék, mondja édesapám, hogy na, Marci bácsi, mondjon valami szép, régi nótát a gyermekeknek. Marci bácsi kérleltette magát. De a múltkor a lakodalomban milyen szépen fújták, most nem jut az eszibe semmi? Egyszer csak azt mondja Marci bátyánk: édes gyermekem, a kenetlen szeker es csak nyekereg. Édesapa beszaladt a kamrába, hozott egy kicsi szilvóriumot. Marci bácsi megkente, meggyantázta a nyeldeklőjét, és attól fogva jöttek belőle a dalok, nem is kellett nagyon kérdezni, mert egyik dal hozta a másikat. Elindul egy lavina, egyik szöveg hozza a másikat, az ember rakja belé, míg a világ és három nap. Az összes közül, amit énekelt az öreg, az egyik gyönyörűséges dal, az tetszett legjobban.
Bujdosik a kicsi madár, minden erdő széjin leszáll.
És én es bujdosom egyedül, kicsi rózsám nálad nélkül.
És bukovina lapulj, lapulj, kicsi rózsám ne bújj, ne bújj.
Mert ha bújsz, ez csak heába, a szüvemből ki vagy zárva.
– Ragadjunk meg ennél a nótánál. Arra vagyok kíváncsi, hogy miért énekel az ember? Miért rakosgatja bele szerinted? Mi ez az igény bennünk, szerinted miért éneklünk?
– A pszichológia azt mondja, hogy az éneklés az old, felold. Én ezt először akkor éreztem, amikor Gergő fiammal valami gondok voltak az iskolában, a férjem beteg lett, nekem pedig tanítani kellett mennem. Úgy ült rajtam ez a sok búbánat, keserűség, mint egy ólom szikla, úgy éreztem, hogy nekem most mindenhez van kedvem, csak dalolni nem. De hát ott ültek a kicsik, előképzős picikék. Érezték, hogy valami nem stimmel, nem olyan vagyok, mint máskor, nem szoktam én ilyen búvalbélelt lenni. Egyszerűen leültettem a gyerekeket, elmondtam, hogy ez most nem olyan nap lesz, mint máskor, és elmondtam egy pár szóval, hogy milyen bánat gyötör. A nyomasztó érzéstől nem volt kedvem énekelni, aztán a gyerekek odajöttek, mégis elkezdtünk énekelni, aztán meg már attól potyogott a könnyem, hogy még a legrosszabb, szedte-vette kölyök is úgy énekelt aznap, hogy repedt szét a füle kettéfelé. Aztán jöttek a tini lányok, a Fiastyúkok, az a csapat, amelyikkel nagyon jó volt tanulni, tanítani, velük nagyon jó volt mindig. Úgy mentem haza este, hogy egész délután énekeltünk. Akkor éreztem én életemben először, hogy mintha attól a felszabadult énekléstől aznap legördült volna rólam minden nyomás. Tehát tényleg van ilyen. Nekem addig olyan volt, hogy persze, hogy énekel az ember, hát levegőt is veszek, vizet is iszom, ha szomjas vagyok. Az éneklés is ilyen számomra. De hogy ilyen oldó, feszültségoldó és ilyen felszabadító hatása van, ezt akkor éreztem először.
– És ráadásul az, hogy itt a szedte-vette kölyök is érezte, nem most van a csínytevés ideje, vagyis a közösség is melléd állt a bánatodban.
– Igen, ezt mindenkinek tudom tanácsolni, akár saját gyereke van, akár egyéb gyerekekkel van körülvéve, hogy ha feszíti valami, akkor ossza meg a gyerekekkel egy-két szóval, mert megértik a gyerekek, hogy mi a helyzet, és akkor sokkal könnyebb velük.
– Ez az oldás működik akkor is, ha az ember magában énekel? Ma már sok ember van, aki csak magában mer énekelni, sajnos. Pedig a közösségi éneklésnek nagyon jótékony hozadéka lehet a mindennapokban, a Fiastyúkban is mindig több lány énekelt együtt. Azt miért tartottad fontosnak, hogy őket együtt tanítsd? Hiszen ezek a népdalórák általában egy-egy tanítvánnyal történnek.
– Kezdeném azzal, hogy múlt évben felhívott egy anyuka, hogy jaj, nem tudtak eljönni a gyerekkel felvételizni, és most kapott egy papírt, hogy mégis felvettük. Meg se hallgatjuk, hogy a gyerek alkalmas-e? Hát mondom, nem arra valók vagyunk, hogy megtanítsuk? És hogyha hamisan énekel? Hát mondom, akkor az a dolgom, hogy megtanítsam tisztán énekelni. És minél kisebbek a gyerekek, annál inkább híve vagyok annak, hogy csapatban. Amelyiknek nagy a mellénye, az előbb-utóbb szépen megtalálja a helyét, az gyeplőt kap a többiektől. Amelyik nem találja el a hangokat, vagy nem mer énekelni, az a többieknek a sodrásában egyszerűen lendületet kap. Volt egy idős pedagógusokból álló csapat, idős nyanyókák, némelyiknek egy egyenes hang nem jött ki a torkán. Beülnek a kis recsegő, fáradt pedagógus hangjukkal a sok jól éneklő lány közé, aztán azt mondják, hogy én úgy mentem haza, hogy de jót énekeltem ma, pedig esküszöm olyan rekedt voltam, hogy egy hang se jött ki a torkomon. De értjük: megvan az élmény. Meg bátorságot kap az ember. Most kérdezzük meg Vikit, hogy mi a jó az éneklésben!
– Akkor kérdezzük meg Vikit, Havay Vikit, Évike egyik legkedvesebb tanítványát, akit a ma esti Horsa koncerten is fogtak hallani. Tehát tanítványi szempontból milyen volt az éneklés?
Havay Viki: – A Fiastyúk szinte kísérleti szoba volt: ott voltunk négyen-öten énekes lányok, akik akartak valamit, és ment is nekik, talán tehetségesnek lehetett őket nevezni. És ugyanazt az éneket mindannyian máshogy énekeltük. Évike megtanított minket arra, hogy figyeljük meg a másikat. Amit én nem tudtam, azt megtudta a Tintér Gabi csinálni, vagy amit én tudtam, azt utánam meg tudta a Gellér Orsi csinálni, egyszerűen körbe tanultuk egymás variációit, és ezáltal mindnyájan gazdagabbak lettünk, nem csak egy variációt tanultunk meg. A későbbi életemben pedig ezt a mintát viszem tovább a tanításban. Akármilyen korosztályt tanítok, mindig ugyanúgy csinálom, ahogy Évike tanított minket, és a dolog működik.
– A modern coachok elmondanák, hogy a kiváló csapatmunka mire jó, de hát tudhatjuk ezt a magunk tapasztalásából is.
– Mindenki tapasztalta, hogy minden dallamnak, főleg, ha énekelt dallam, versszakonként más-más változata van. A Fiastyúk csapatában az az öt emberke képviselni tudta szinte az összes változatot. Az egyik ezt produkálta, a másik azt. Tehát meg tudott szólalni hűségesen és ízesen az ajkukon a dal.
– Évike, ugorjunk vissza egy kicsit az életedhez! Ez a didaktikai érzék veled született tehetséged volt, vagy pedig te is mintákat követtél? Te kitől vagy kiktől tanultad a tanítás mesterségét?
– Hát először is próbáltunk eredeti hangfelvételekhez hozzájutni. Aztán mi nagyon sokat gyűjtöttünk. Az Egyszólam együttesben Juhász Zoli felkutatta a történelmi Magyarországot, kevés olyan település van, ahol nem érdeklődött furulyások után. Én nagyon sokat köszönhetek annak, hogy rengeteget gyűjtöttünk, rengeteg helyen jártunk. Juhász Zoli megkérdezte mindenkitől, minden furulyás bácsitól, hogy kitől tanult furulyázni. Tanúja voltam annak, hogy Somogymarcalitól Moldváig kivétel nélkül minden egyes furulyás azt válaszolta, hát, magamtól. Igen, mert ugye általában hatéves kor körül vitték ki magukkal az öregek a gyerekeket az állatok őrzésére. Mindig volt pásztorok között, aki tudott furulyázni, a gyerek pedig kapott egy hatlyukú furulyát. A gyerekek ennyi idős korukra a keresztelők, lakodalmak, mulatságok alatt a zenei anyanyelvet is magukévá tették. Mikor megkapták a furulyát, már nem volt más dolguk, mint ráigazítani a furulya lyukaira azt a dallamvilágot, ami a fejükben volt. Ezért mondták az idős furulyások, hogy maguktól tanultak. Ez a dalolással is így van: ha van minta, akkor az ragad az emberre. Tegnap volt egy órám, ott van egy Makkai Bori nevű kislány, aki meghall egy dallamot, meghallgatja kétszer, és harmadszorra elénekli ugyanúgy. De olyan ügyesen, hogy azt mondtam neki, hogy ha megtetszik neki valamelyik dal, csak dünnyögjön együtt a felvétellel. És mire a szöveg valamennyire rögzül, addigra minden stiláris díszítés, hangsúly, minden meglesz. Az lenne a szerencsés, ha a gyerekek együtt énekelhetnének az idősebbekkel. Az Egyszólam tábora már harminc éve ezt csinálja. Ebben a táborban az a nagyon nagyszerű, hogy egy hetet éjjel-nappal együtt lehetünk azokkal az öregekkel, akiktől tanulhatunk. Hála Istennek még tudunk, eddig minden évben tudtunk olyan énekest, furulyást keríteni, aki még nem volt a táborunkban. Egyre nehezebb dolgunk van, mert már alig van, akit hívhatnánk. Elment az egyik ilyen nagy öreg, az Egyszólam nagyapója, a Pál Pista bácsi is.
– Neki volt esetleg tudatos tanácsa az énekléssel vagy a dudálással kapcsolatban?
– Hát a dudálásról, hangszerről, inkább Juhász Zoliék tudnának beszélni. De elmesélem egy fontos élményemet Pista bácsival. A zeneiskolában Pista bácsi mesélt a falubeli szokásaikról, és eljutott a lakodalomig. Elért odáig, hogy a menyasszonyról leszerelik a menyasszonyi ékességeket, kontyot tesznek rá, és asszonnyá öltöztetik. Ezt úgy fejezte ki Pista bácsi: és ákkor éjfél után kikötötték a menyasszonyt. Ott ültek mellettem a kicsi előképzős gyerekek, ők ezt nem értették, nekem is kellett egy pillanat, hogy végiggondoljam, mit jelent a kikötötték. Mondtam a gyerekeknek félhangosan, hogy nem a fához, mint a tehenet, hanem azt jelenti, hogy leszerelték róla a menyasszonyi díszeket, és átcserélték kontyra, kendőre. Pista bácsi iszonyúan megsértődött ettől, hogy én azt mondtam, hogy nem úgy, mint a tehenet. Felhívtam egy hét múlva, nem akart szóba állni velem. Egy darabig nyökögtem a telefonba, hogy Pista bácsi, jól van?… Nem. Nem. Morgott, röfögött bele a telefonba, és meg magyarázkodtam, hogy ne haragudjon, nem akartam zavarni. Erre azt mondta: azt tudjá, hogy mágá engem nágyon megsértett? Ekkor tisztázhattam csak Pista bácsival, hogy muszáj volt a gyerekeknek megmagyarázni a kifejezést. Hiába magyar a kifejezés, a gyerekek ezt az értelmét nem ismerik, ezért így fordítottam le nekik. Akkor meséltem el Pista bácsinak, hogy nem szoktam olyan szöveget tanítani a gyerekeknek, amit nem értenek, ha ismeretlen szó fordul elő, akkor mindig utánanézünk. A Kalamajkában a fiúk azt mondták, addig nem énekelhetem el az a székelyföldi nótát, hogy vert vóna a góc lábába, amíg nem derítem ki, mi is a góc lába. Utána kellett néznem, elő a néprajzi lexikont, és ugye ez a tűzhely sarka. Elmondtam a Pista bácsinak, hogy városban élnek a gyerekek, nem ismerik a vidéki életet, az ottani eszközöket. Pista bácsi ezt annyira komolyan vette, hogy a következő táborokban mindig, mikor úgy gondolta, hogy a szövegből nem ért valamit a csapat, rákérdezett: értik máguk, hogy mi az a csoroszlya? És elmagyarázta nekünk, ahogy emlékszem, valami szántáskörüli szerkezet az ekén. Legközelebb kikérdezte: ná, mi is áz á csoroszlyá? Csák ázért mondom máguknák, hogy ne énekeljenek olyát, ámit nem tudják, hogy micsodá. Ha Pista bácsi nálunk volt, énnekem nem is volt dolgom: Pista bácsi lediktálta a szöveget. Megkérdezte, hogy leírták-e. Kezdte soronként énekelni nekik. Visszahallgatta. Tehát abszolút levezényelte a tanítást. Szóval Pista bácsi született pedagógus volt. Egyébként meg elég makrancos természete volt, úgyhogy sokszor szerenádoztunk mi ott, a táborban fél éjszaka, hogy valami vélt sérelemért kiengeszteljük.
– Lehet, hogy akkor azért sértődött meg, hogy hallhasson még titeket énekelni.
– Egyszer egy műsorban mellette álltunk a színpadon, és hallom, hogy eljátssza egyszer, eljátssza még egyszer meg még egyszer. Hányszor fogja még eljátszani ezt a dallamot? Aztán kiderült, hogy Pista bácsi a teljes nótában gondolkodik: ha a nótának öt versszaka van, akkor ötször játszotta el, és közben magában énekelte. Na, ezt lehetett tőle megtanulni! Mikor Juhász Zoli hall valami furulyást bizonytalanul játszani, azt mondja, na, ez is jobban játszana, ha megtanulná a nótát.
– Igen, erről van szó. Délelőtt megtanított egy dallamot, délután hallotta, hogy a fiatalok gyakorolják, amit délelőtt tanított nekik. Valaki büszkén kérdezte tőle, na, Pista bácsi, hát látja, hogy milyen jól megtanulták! Erre ő: értem, csak azt nem értem, hogy miért folyamatosan az első szakaszt furulyázzák.
– Igen, ő ezért mondta magában énekelve is a dallamot A dallamoknak ugyanúgy prozódiája van, mint a szövegnek. Ha például valaki elkezdi énekelni ezt gyimesi keservest így: Oroszország, nem jó helyt van, agyonüti a dallamot. Mert úgy kell az éneknek is szólnia, ahogy beszédben mondanánk: Oroszország nem jó helyt van. Körülbelül úgy kell pergetni a dallamot meg a ritmusát, ahogy kimondanánk. Tehát így lesz beszédes, erre mondják, hogy parlando rubato. Akkor lesz izgalmas meg feszült, ha a dallam prozódiája a szöveg prozódiáját követi.
– Hasonlót mondott nekem Kalotaszegről Varga István Kiscsipás. Egy keservest tanított, és egyszerre letetette a hegedűt, és azt mondta: az a lényeg, hogy érthetően muzsikálj! El kell mesélni a történetet. Évike, már érintettük azt a témát, hogyan kell éneket tanítani, melyek azok a kirakós darabkák, amiből összeáll az énektanítás, de a tanítás igazából az, hogy gyermekeket segítünk férfivá, nővé válni. Azt gondolom, hogy aki a népdalokat taníthatja, az sok szempontból előnyben van a többi tanárral szemben. Érzed, hogy tanárként szerencsés vagy, mivel te többet tudsz adni a gyerekeknek?
– Hát, ezen még nem gondolkodtam, de hát persze, hogy könnyebb. Énekelni jó. A népdalok szépek, az öregek gyönyörűen énekelnek, tehát jó felvételeket választunk. Az Óbudai Népzenei Iskolába olyan családok hozzák a gyerekeiket, akik szeretik a népi kultúrát, a népzenét, ilyen identitásuk van. A gyerekek ilyen indíttatást kapnak, nekünk könnyű dolgunk van, mert olyan gyerekeket tanítunk, akik azért jönnek oda, mert ez érdekli őket.
– A népdaloknak legalább a fele a szerelemről szól, azért azt gondolom, hogy ilyen ügyekben is mentora, idősebb nővére, barátja is leszel egy-két tanítványodnak…
– Igen, szoktam mondani, hogy na, gyerekek ezt tanuljuk meg, mert ha férjhez megy a barátnéd, mondom, mindjárt itt lesz az ideje, akkor ezt például az esküvőn milyen szépen el lehetne énekelni neki. Vagy ha a metaforáról tanultok, idézzétek fel a népdalok képekben való fogalmazását, vagy figyeljék meg, hogy vannak a szavak, de a háttérben egészen mást jelentenek, vagy másra ösztönöznek. A népdalok szimbólumrendszere fantasztikus!
– És erről is szoktatok beszélni?
– Persze.
– Melyik népdalt tanítanád meg szívesen egy tizenhat éves tanítványodnak, amely feltárja számára a világ szépségét?
– Hát például itt van ez a moldvai dal:
A pünkösdi rózsa, kihajlott az útra,
nekem es kihajlott, szekeremnek rúdja…
…
s az én piros vérem
a te piros véred
egy árokba folyjon,
s egy malmot meghajtson.
Annyi mindenről lehet itt beszélni! A malomban a búzát őrölték, ami az életet jelentette, de a népköltészetben a szerelmi aktus jelzése is. Mondjuk ezt virágnyelven szoktam kifejteni a gyerekeknek. Az a malom először fehérgyöngyöt, tehát tisztaságot őröljön, aztán aranypénzt őröljön, tehát hogy ne legyél szegény, hanem legyél jómódú, vagy ne szorítson a szükség, és harmadik pedig, na, mi a vége?
– Kérdezzük meg Viki!
H.V.: – Szeretetet járjon. Az élet, a tisztaság, a gazdagság, a szeretet új életet teremt, ezért búzamező a vége.
– És ezt a mai gyerekek ezt befogadják?
– Teljes mértékben.
– Ez az iPhone-os generáció, kicsit le tudod nekik lassítani a világot.
– Bori például lerajzolta. Ő mindig rajzol, és azt vettem észre, ha éneklés közben rajzolhat, akkor töredék idő alatt megtanulja a dalt. Bori olyan gyönyörűen lerajzolta ezt a népdalt, úgy kiraknám valahol! Megvan rajta a búzamező, és a szeretet búzát terem, tehát újra élet fakad belőle.
– És akkor úgy néz ki egy óra, hogy ő közben rajzol?
– Nagyon sokszor. Sokszor én is rajzolok éneklés közben, volt, hogy szép motívumtenger sikeredett, és akkor mondtam a lányoknak, tessék, tessék, ilyen szépen énekeltetek. Szerintem összefügg a népdal, a zene és a képek. Ez a dal egy gyönyörű, abszolút komplett szimbólumrendszer. Lehet ennél szebbet énekelni egy esküvőn?
– Van esetleg olyan történeted valakiről, akivel gond volt az iskolában, akiről nem gondoltad volna, hogy az éneklés jelent neki bármit is? Aztán évek múlva visszaigazolódott, hogy neki is sokat adott az éneklés? Akad-e megerősítés, hogy ez tényleg a világ egyik legszebb hivatása, amit választottál?
– Szilvási Eszter ilyen volt. Őt egész pici korában már a gyerek táncházba hordták a szülei. És Eszterből egy tiszta hang ki nem jött. Egy igazi morgós gyerek, jött mindig a kis szemüvegéveI, Éva néni, tanultam egy új éneket. Süss fel nap, fényes nap. Körülbelül ennyi volt a dallam. De nagyon-nagyon szeretett volna Eszter énekelni. És aztán beszállt a csapatba, és a Fiastyúknak oszlopos tagja lett. Ma már óvónő. Visszajár a suliba furulyát tanulni, hogy a kollégáinak és a gyerekeknek ezt át tudja adni. Tulajdonképpen az a legjobban eső érzés így az életem vége felé, hogy tulajdonképpen mindegyik tanítvány valahol ezt folytatta. Tehát nincs olyan tanítvány, aki megfordult ott a kezem alatt, és ma valamilyen szinten ne lenne része az életének az éneklés vagy a zene. Lehet néprajzos vagy bármi más, mert nem lesz mindenkiből népzenész vagy népdalénekes.
– Hozzád felnőttek is beiratkozhatnak?
– Igen. Még azok a felnőttek is, akik folyton mondják, hogy de hát nincs hangom… Volt egy srác, aki két évig csak fütyült.
– Fütyülni járt hozzád?
– Beült a csajok közé, kicsit félrevonult, és fütyülte a dallamokat. Azt mondta, hogy ő nem mer énekelni, mert olyan durva hangja van, de őneki olyan jó, ha fütyülhet, ezzel neki megvan az élmény. Vagyis ez az élménnyel elérte azt, hogy úgy érezte: de jót énekeltem. Énekelni mindenkinek joga van.
– Hadd kérdezzelek egy kicsit a táncházmozgalom szárba szökkenéséről, hiszen a Molnár utcai legendás táncháznak az egyik tanúja vagy.
– Ne is mondd, az egész fiatalságomat ott töltöttem el.
– Hogy indult ez egyébként? És hogy kell elképzelni, azoknak, akik már nem ismerik?
– Középiskolás voltam, amikor Kóka Rozália, aki bukovinai székely, talán az első mesemondó, aki színpadra állva székely dialektusban mesét mondott. Volt neki egy jó kis hagyománya, népdalköre, bukovinai székely asszony csapata Érden. Rozália eljött a szüleimhez, elkért, hogy elmehessek az ő népzenei táborába. A Mákvirág együttes tagjai hallottak ott énekelni, meg aztán Szekszárdon, és egyszerűen mondták, hogy ha leérettségiztem, akkor szeretettel várnak. Amikor a zenekarvezető a Mákvirág névvel együtt lelépett, mi akkor ‘78 januárjában megalapítottuk a Kalamajka zenekart, aztán harmincegy évig táncházaztunk. A Muzsikásnak két táncháza volt, a Fehérvári úti, meg a Molnár utcai, aztán ez sok lett nekik, amikor kezdtek családosodni, gyerekesedni. Mi meg nagyon szerettünk volna egy táncházat, és akkor felajánlották, hogy vihetnénk mi a Molnár utcát. Na, így kezdődött „a Molnár utca”, a Molnár utca 9-ben, hivatalos nevén a Belvárosi Ifjúsági Házban.
– Akkor már szombatonként volt?
– A Molnár utca mindig szombaton volt. És ez volt az egyik titka.
– Nótázások voltak a táncházban?
– Hogyne!
– Mi volt a rendje a táncházatoknak?
– A táncház volt a felső emeleten, a negyediken, ott a Molnár utcában volt először folkkocsma. Ugyanis volt a nagyon jó népművelő szervezőnk, Ötvös Györgyi, nyugtassa a Jóistenke, már ő sincs köztünk két éve. Bejöhettek a zenészek, bejöhettek ingyen, és a folkkocsmában, a büfében igazi örömzenélés folyt. És nótázás, ki meddig bírta.
– Volt záróra egyébként, vagy addig maradhattatok, ameddig volt muzsika?
– Először éjfélig.
– Az én generációmnak meghatározó élményei a biztonsági őr kontra népzenész összecsapások.
– Táncháztalálkozó őrző-védő brigáddal, szörnyű.
– Vagyis akkor még más idők jártak.
– Bár volt idő, amikor hétről hétre mentünk a kerületi elöljárósághoz, hétről hétre engedélyt kérni. Ugyanis ott a Molnár utca közelében valamilyen vonalas újságíró lakott, és ő rendszeresen kellemetlenkedett, ezért be akarták szüntetni a táncházat. Először éjfélig lehetett. Aztán éjfélkor be kellett csukni az ablakot. Tehát volt egy korszak, amikor éjjel kettőig is eltartott. Ez a Molnár utca volt az igazi. Egy időben éjféltől egy másik banda volt megfogadva a folkkocsmába, és kettőig nyomták.
– Te az alapszinttől egészen a legmagasabb szintig tanítasz. Vendégtanára vagy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemnek, az Óbudai Népzenei Iskolában pedig nagyon régóta tanítasz. Hogy látod a népzene tanításának a helyzetét? Mi az, ami megvalósult a legszebb álmaidból, van-e, ami esetleg félre ment? Mi az, aminek nagyon örülsz, mi az, amit javíthatónak találnál?
– Nagyon örültünk annak, hogy megalakulhatott a zeneiskola. Én nagyon hálás vagyok, hogy az Óbudai Népzenei Iskolában taníthatok. Mai napig nagyon jó hely. Mondtam is, hogy meg is verne a Jóisten, ha én azt mondanám, hogy dolgozni járok. Nekem oda mai napig öröm, élmény és felszabadultság bemenni. Nagyon jó a közösség. Isten nyugtassa Kobzos Kiss Tamást. A lehető legjobb ötlete volt, hogy Szerényi Bélát választotta utódjának, Béla jó menedzsertípus, nem piszkálja a népet, tudja, hogy mindenki csinálja a dolgát, és tényleg csinálja.
– Volt itt vendégünk három éve, beszélgettünk vele erről is.
– Ő nagyon jól csinálja a dolgát, jó az irányítása alatt dolgozni. A Zeneakadémiával vannak néha rossz érzéseim, mintha egy kicsit fordítva ülnének a lovon. Művészképzés, főleg az ének tanszakon művésznőképzés folyik, én meg keveslem a szakmai alázatot. Kint van a fotó, ahogy Bartók Béla egy szekéren ül a nagy tölcséres fonográffal, és valahova éppen gyűjteni vánszorog. Most meg a megszervezett gyűjtésekre nem mennek el a lányok, mert fellépésük van. Jó lenne egy kicsit több alázatot tanulni.
– Lehet, hogy ez nem az egyetem hibája, mert oda már nagyjából kész emberek érkeznek, korábban kéne.
– Ki kellene használni, hogy még van kikhez elmenni, még lehet gyűjteni, Erdélyben vagy akár Nemespátrón. Érted? Tehát elzarándokolni olyan helyekre, ahol még vannak, de már nem sokan vannak.
– Talán ti énekesek még szerencsésebbek vagytok, mondjuk a hangszeresekhez képest. Miért fontos egyébként elmenni helyszínekre? Ott vannak a felvételek. Lelassíthatom, visszatekerhetem. Mi az, amit nem tudok megkapni a Windows Media Playertől?
– Egészen másképp viszonyulsz hozzá, ha személyes kapcsolatod van valakivel. Badacsonyi Lajos bácsi innen Zalából, Zalavégről kilencvenévesen eljött az Egyszólam táborba. Sobriról ő aztán mindent tudott, minden nótáról, amiben Sobri benne van, megvolt a története. Egy egész eposzt tudott Sobriról, és azt megosztotta velünk Elmondta a gyerekeknek, hogy miért volt rövid végű puskája, és miért nem tudták agyonlőni. Ősszel Juhász Zoli kitalálta, hogy zalait tanuljanak furulyán a gyerekek. Volt egy csomó közös gyerekünk, tehát nálam a dalokat tanulták, nála a furulyát. Egyszerű kis dallamok voltak ezek, és azok a gyerekek, akik ott voltak a táborban, csillogó szemekkel mesélték a többieknek, hogy képzeljétek, a Lajos bácsi azt mesélte, hogy a Sobri akkor benyúlt a mentéje alá, és… Azok a gyerekek, akik Lajos bácsi szájából hallották a történetet, egész más hozzáállással meg lelki állapotban énekelték azokat a dalokat.
– És az is hozzátesz valamit, ha az ember megismerkedik azzal a környezettel, ahol a dalok megszülettek. Ha megnézi élőben azokat a bizonyos hegyeket…
– Mikor elmész Gyimesbe, mikor azt mondja Karácsony Lázár bácsi, itt ábbe a patakocskában az őszön ekkora pisztrángok vótak, ne! És akkor meglátod a kicsi hegyét, ahol szénát csinál. Mert a kicsi hegy tényleg olyan, hogy négykézláb lehet csak fölmászni rá. Itt rekedtek egyszer nálam egy tábor után, nem tudták őket hazavinni. Vittem őket a Margitszigetre. Éva néniék leültek a szökőkútnál, hogy fáj a lábunk, nem megyünk tovább. Kibéreltünk egy limbó hintót. Tekertünk Lázár bácsival, a két asszony úgy röhögött hátul, hogy ágaskodott és nyerített a limbó hintó. Mi fújtattunk ott Lázár bácsival, iszonyú sokat röhögtünk. Mikor leszálltunk, Lázár bácsi is csapkodta magát, mert kifulladt, mikor elhúzott mellette egy joggingoló fickó. Azt mondja, Évácska, ennek mi baja? Jaj, mondom, Lázár bácsi biztos ülőmunkát végez, és fut, hogy egészséges legyen. Ej, így csemmegtet az öreg, elvinném én ezt hézám egy nap oda kicsi hegyre. Elvinném én ezt a kicsi hegyre egy nap szénacsinálni. Este megkérdeném, futunk-e?
– Igen, a falvakban lehet ilyen emberekkel találkozni, sok mindent meg lehet tudni tőlük, akkor is, ha már nem énekelnek. Meg kell a közeget ismerni.
– Aki gyimesit akar énekelni, és nem volt Gyimesben, az bolond. Tehát gyimesit csak akkor lehet énekelni, amikor ott másztál egyet, belecuppantál egy jó hideg patakba. Aki egyszer elmegy és végigugrál ott egy lekaszált mezőt, az biztos, hogy másképp énekli a gyimesit.
– Ez nagyon jó végszó volt, köszönöm szépen, hogy itt voltál velünk.
