A Magyar Állami Népi Együttes történetében jelentős változások indultak el 1981-ben, amikor Pozsgay Imre kulturális miniszter Timár Sándort nevezte ki az együttes művészeti vezetőjének. A megújulás szükségszerű volt, akkoriban a Magyar Állami Népi Együttes még az 1950-es évekből örökölt rendszer és struktúra1 alapján működött. A közel 150 tagú társulatot három kar alkotta: tánckar, énekkar, zenekar. Az, hogy Timárra esett a választás nem volt véletlen, hiszen korábban már a Bartók Béla Táncegyüttesnél2 is alkalmazott modell átültetése volt a cél. Az újfolklorizmus3 jegyében folytatta a munkát, amely kezdetben egy kihívásokkal teli időszakot jelentett számára.
Timár Sándor az új szemlélet bevezetésénél a fokozatosságra törekedett és az együttest lépésről-lépésre alakította át. „Nagyon jó lenne, ha mindhárom művészeti karunk képes lenne arra, hogy a zenét, a dalt vagy a táncot úgy szólaltassa meg, járja el, ahogy az a valóságban él, abban a legegyszerűbb formájában, ahogy megszületett. Szeretném, ha az együttes műsorában a népzene és a néptánc nem csak feldolgozott formában kapna helyet.”4 Színpadi munkájában a gyűjtésekre támaszkodott, ő maga is gyűjtött, de Martin Györggyel való barátsága is hatással volt arra, hogy rátaláljon saját stílusára. Szemben a korábban bevett szokásokkal és pályatársai munkájával, a koreográfiákat stilizálás nélkül, a néphagyományra építve alkotta meg. Az eredeti táncanyagot helyezte központba, a táncokat eredeti formájukban vitte a színpadra. A tánckar összetételének kettőségét egyrészről Rábai Miklós régi táncosai, másrészről Timár Sándor balettintézetbeli5 és Bartók táncegyüttesbeli tanítványai adták. Emellett más amatőr táncegyüttesek tagjai is szerződtek az együtteshez.
1951-ben a Magyar Állami Népi Együttes alapításakor az eredeti koncepció szerint a „népi zenekar” elnevezést használták annak hangsúlyozására, hogy nem a cigányzenekari stílust szeretnék képviselni. Az együttes is ennek szellemében vette fel a „népi” nevet, azonban ez a folyamat egy éven belül megakadt. „Amikor az Állami Népi Együttes bemutatkozott, akkor a népi zenekari struktúrából a széki muzsika sikerült, de itt volt a cigányzenekari ’c moll csárdás’ is”.6 Ebből adódóan a hivatásos táncegyüttesek hagyományos cigányzenekarokkal dolgoztak együtt, játékmódjukat a következőképen jellemezték az 1970-es évek végén: „Egyszerűen tudomásul kellett venni, hogy a cigányzenekarok a saját ízlésük szerint, a népdalt is játsszák, nem hajlandóak megtanulni a mind a mai napig a népi hagyományokban megőrződött előadási sajátosságokat. Jobbnak tartják saját hagyományaikat, amiket ők örökségszerűen vesznek át a cigányoktól. (…) Természetes, hogy ők a városi cigányság muzsikálási módját veszik mértékül, a nevesebb prímásuk játékmódját, nem a falusiakét, akik még őrzik a népi játékmódot.”7
A magyarországi táncházmozgalom 1972-ben vette kezdetét, aminek következtében megszületett a hiteles, népi előadásmódot utánzók szélesebb köre, évekkel később pedig kezdett kinevelődni egy profi zenész réteg. „A mozgalom a Kárpát-medence tradicionális értékei felé irányította a fiatalok figyelmét, s a parasztság által átörökített évszázados tánc- és zenei hagyományokat a korszerű szórakozás egyik új formájává tette. Az eredeti néptáncok tömeges elterjedése minőségi javulást eredményezett szinte valamennyi magyarországi táncegyüttesben.”8 A Budapest Táncegyüttesnél 1978-tól a Jánosi együttes, a Honvéd Művészegyüttesnél 1982-től a Hegedős együttes kezdte meg a munkát a tánckari műsorok autentikus kísérőzenekaraként. Timár Sándor is ezt a módszert alkalmazta a Magyar Állami Népi Együttesnél, a zenészek a színpadon muzsikáltak a táncosokkal való közvetlen kapcsolattartás érdekében. „(…) az autentikus közegtől idegen, nagy létszámú, komoly kórusműveken edződött énekkarral nem tudott mit kezdeni, de a szemléletével ellentétes nagyzenekari kíséretet biztosító muzsikusoknak is inkább független zenei feladatokat szánt (…)”9 A hagyományos cigányzenekar mellé egy kis „parasztzenekar” került bevonásra, amelynek tagjait a táncházmozgalom fiatal zenészei adták. Elsőként 1981-től a Téka együttes10 töltötte be ezt a szerepet. A kezdő fiatal zenészek egy kritikus légkörben próbáltak helyt állni, tiszteletben tartva a korábbi korszak szokásait. A kezdeti erőfeszítések nem jártak nagy sikerrel, a Téka csupán egy-két számban kapott lehetőséget. Többségében a próbafolyamatokat kísérték, és egy év után úgy döntöttek, hogy elhagyják az együttest.
Az első fecskék után, 1983-ban Danhauser Zoltán hegedűs, valamint Ökrös Csaba hegedűs szerződött a Magyar Állami Népi Együtteshez, a kíséretet pedig Adorján István brácsás-dudás-tekerős és Pénzes Géza csellós-nagybőgős biztosította. Hozzájuk csatlakozott Fekete Antal „Puma” brácsás, aki korábban táncosként dolgozott az Együttesnél, később pedig zenész státuszba került. Ők feleltek az eredeti hangzásért, ezzel is közelítve az új koreográfiák mozgásvilágához. A hagyományos nagyzenekari repertoár mellett egyre több új koreográfia született, amelyekben már a kiszenekar közreműködött. Danhauser Zoltán fél év után távozni kényszerült, mert gyermeke születése miatt nem vállalta az 1984-es három hónapos amerikai turnéban való részvételt, így a turné idejére csatlakozott a zenekarhoz az Erdélyből áttelepült hegedűs, Székely Levente is.
1984-ben az Ökrös Csaba vezette zenekar két tagja a Párhuzam kamaraműsor vezető táncosainak, Zsuráfszky Zoltánnak és Farkas Zoltánnak távozásával együtt elköszönt a Magyar Állami Népi Együttestől és az újonnan megalakult Kodály Kamara Táncegyüttes állandó kísérőzenekarává vált, mint Újstílus együttes. Ökrös Csaba és Fekete Antal „Puma” távozott, míg az együttesnél maradt Adorján Istvánhoz és Pénzes Gézához átmenetileg Major László hegedűs csatlakozott.
„A hármas egység recsegett-ropogott. de Rábai11 műveinek csonkítás nélküli repertoáron tartása miatt szükség volt rá, mígnem hosszú, zajos szakmai viták után Timár végül is elérte, hogy 1985-ben leválasszák az énekkart az együttesről.”12
1985-ben ismét változás történt, a Kozsok zenekar tagjai − Juranits Zsolt hegedűs, Kovács Géza „Kiskorú” brácsás és Doór Róbert nagybőgős − kerültek a Magyar Állami Népi Együtteshez. Hozzájuk csatlakozott 1986-tól Maczkó Mária szólóénekesként, 1987-ben Mester László „Pintyő” másik hegedűsként. A ’90-es évek elején részben változott, részben további új tagokkal bővült a népzenészek sora. Orbán László hegedűs Sepsiszentgyörgyről érkezett, Doór Róbertet az Ökrös zenekar bőgőse, Kozma Gyula „Kosztya” váltotta fel13, majd 1992-ben a szintén erdélyi Gáspár Álmos cimbalmos14 és Katona Ferenc fúvós is csatlakozott a zenekarhoz. Feladatuk alapvetően Timár Sándor, Végső Miklós, Szappanos Tamás és mások autentikus koreográfiáinak a stílusos zenei kísérete volt, emellett a tánckoreográfiák közötti zenekari számokban is egyre gyakrabban szerepelt autentikus népzenei összeállítás. A Vallomások a néptáncról (1985), a Tánckaláka (1989), a Karikára legények (1990) vagy a Régen volt, soká lesz (1995) című műsorok már mind ebben a szellemben születtek. Az 1994-es amerikai turné után ismét változott a zenekar összetétele: Kozma Gyula távozásával a bőgős szerepét Gáspár Álmos és az újonnan érkező Sántha János vette át, cimbalmosként pedig Pribojszki Ferenc került az Együtteshez. Ez a formáció 1998 végéig biztosította a népzenei kíséretet.
A Magyar Állami Népi Együttes zenei vezetésével 1998-ban Vavrinecz Andrást bízták meg, ami egy újabb jelentős változás volt az együttes zenei életében. Korábban ezt a pozíciót kizárólag országos hírű zeneszerzők és karmesterek töltötték be, és ez volt az első alkalom, hogy népzenészt bíztak meg ezzel a munkával.15 Az Ütik a rézdobot (1998) című bemutató után, Vavrinecz András szakmai irányításával a korábbiak helyére új táncházas zenekarokat szerződtettek az Együtteshez, a megnövekedett igények és a mobilitás érdekében ezúttal két önállóan is működő kamarazenekart. 1999 januártól így új zenekari felállás jött létre a Major és Galga zenekarokkal, 5-5 fővel. A Major együttes tulajdonképpen az akkori Méta zenekar tagjaiból alakult, kivéve a zenekarvezető prímást, Salamon Beátát, aki gyermeke születése miatt egy időre távol maradt zenekarától, ezért helyét átmenetileg az Üsztürü prímása, Major Levente vette át. További zenekari tagok: Nagy Zsolt brácsás, Porteleki Zoltán cimbalmos-brácsás, Gera Attila fúvós és Mohácsy Albert nagybőgős, akik aztán 2002-től egészültek ki újra Salamon Beáta prímással. A Galga zenekar tagjaiként Blaskó Csaba hegedűs, Karacs Gyula brácsás, Rónai Lajos fúvós, Unger Balázs cimbalmos és Pachert András nagybőgős került az együtteshez. Blaskó Csaba tanítványaként érkezett a zenekarba a Kárpátalján született, de akkor már a Galga mentén élő fiatal hegedűs, Pál István „Szalonna”.
Egyre inkább érzékelhető volt a közeledés az eltérő stílust képviselő cigányzenekar és a kiszenekarok között.16 Az ekkor még nagy felállással működő cigányzenekar önálló zenekari koncertjei keretében közös muzsikálásokra invitálta Salamon Beáta és Pál István „Szalonna” prímásokat, amit a népzenészek szívesen fogadtak és ezek az alkalmak jó hangulatú együttműködéssé váltak. A cigányzenészek pedig megértették, hogy a népzenészek a stiláris elemek megőrzésével szeretnék eljátszani egy adott falunak a zenéjét, és ők is igyekeztek autentikus módon, népzenei stílusban eljátszani a dallamokat és emberileg is közeledtek a népzenészekhez. Kelemen Lászlónak – aki 2001-től a Hagyományok Háza főigazgatói munkája mellett a Magyar Állami Népi Együttes zenei vezetését és több műsorának zenei szerkesztését is vállalta – is jelentős szerepe volt ebben a folyamatban. Neki köszönhető, hogy a 2000-es évek első évtizedében olyan műsorok születtek, ahol a két típusú zenekar egymást kiegészítve és közösen is meg tudott nyilvánulni. Jól ismerte mindkét zenei világot, és remekül meg tudta mutatni a kapcsolódási pontokat egy-egy műsorban. A 2003-ban bemutatott Verbunkosban már közösen muzsikált a színpadon Oláh Jenő, Radics Ferenc, Salamon Beáta és Pál István „Szalonna”. Folytatva ezt az együttműködést, szintén Kelemen László hívta életre azt a közös koncertsorozatot, ami szintén azt bizonyítja, hogy a két stílus oda-vissza hat egymásra, egymást segítve épül. A sorozat jelentősebb darabjai: Magyar zene, cigány zene… és tánc (2007), Bonchida-Bécs-Budapest (2008), Erkel Ferenc és kora (2009).
Ez a hosszú, kissé nehézkes út vezetett ahhoz, hogy a két oldal összecsiszolódjon és összeforrjon. A népies műzenét játszó cigányzenészek és a táncházmozgalom népzenészei ma már együtt alkotják a Magyar Állami Népi Együttes zenekarát, kölcsönös tisztelettel fordulnak egymás felé, zeneileg is elismerik egymás érdemeit, az idén 70 éves Magyar Állami Népi Együttes hírnevét öregbítve, gyarapítva itthon és a világ színpadjain.
Összeállították a HH Folklórdokumentációs Könyvtár munkatársai: Árendás Péter, Szecsődi Barbara és Vavrinecz András.
Megjelent: folkMAGazin
[1] Mojszejev stílus
[2] Timár Sándor 1958-1981 között vezette a VDSZ Bartók Béla Táncegyüttest.
[3] folklorizmus: a folklórjelenségeknek a hivatásos művészetek részéről történő adaptációja
[4] Fuchs Lívia: Befogadni minden értéket‒Beszélgetés Timár Sándorral. Új Tükör, 1981. április 26.
[5] 1971-ben néptánc tagozatot létesítettek a Balettintézetben, és Györgyfalvay Katalinnal együtt Timár Sándort kérték fel tagozatvezető mesternek.
[6] Az idézet Vavrinecz Béla felszólalásából származik, amely egy 1977-es táncművészeti vitafórum alkalmával hangzott el
[7] Uő. Ua.
[8] Sebő Ferenc: Az együttes fél évszázada, 2001
https://hagyomanyokhaza.hu/hu/mane/sebok-irasa
[9] Králl Csaba: A múlt jövője‒Fejezetek a hatvanéves Magyar Állami Népi Együttes történetéből In: Mihályi Gábor (szerk.) Időben‒60 éves a Magyar Állami Népi Együttes, 2011, 21.
[10] Porteleki László, Lányi György, Havasréti Pál, Nagy Zoltán
[11] Rábai Miklós az ÁNE koreográfusa és a tánckar művészeti vezetője, később pedig igazgatója. 1951-1974
[12] Králl Csaba: A múlt jövője‒Fejezetek a hatvanéves Magyar Állami Népi Együttes történetéből In: Mihályi Gábor (szerk.) Időben‒60 éves a Magyar Állami Népi Együttes, 2011, 21.
[13] Doór Róbert és Mester László pedig az Ökrös együttesbe került Ökrös Csaba, Molnár Miklós és Kelemen László mellé.
[14] Gáspár Álmos eredetileg hegedűs, de az Együttesbe cimbalmosként vették fel, később pedig bőgőzött.
[15] Pár évtizeddel korábban András édesapja, Vavrinecz Béla zeneszerző is készített koreográfiazenéket a Magyar Állami Népi Együttesnek.
[16] Ezt a folyamatot jól összefoglalta Árendás Péter a Variációk egy csárdásra című cikkében. Árendás Péter: Variációk egy csárdásra. Élet és irodalom, LV. évfolyam, 8. szám, 2011. február 25.
