Kempf Márta | 2020. október 1. | Olvasási idő: 20 perc
Pár alkalommal a kerengőn sétálva már sokat tanulhattam Kelemen Lászlótól, aki korábbi filozófusokhoz kapcsolódva él a meglátással, hogy séta közben könnyebben jönnek a gondolatok. Most mégis közelgő koncertje kapcsán egy kicsit leültünk, elidőztünk a gyerekkor felett, a népzene és a dúdolás mellett.
Egy korábbi interjú során említetted, mennyire fontos az éneklés, és hogy azt tapasztalod, manapság nincs nótája az embereknek. Mi a te nótád?
Nekem hál’ Istennek sok van. Ezt pontosabban úgy fogalmaznám meg, hogy az emberek elszoktak attól, hogy belül dúdoljanak. Nem csak arról van szó, hogy nem énekelnek kifele, nem mutatják meg, nem vállalják föl, hanem arról is, hogy belül nem szól semmi. Nagy csönd van. És ez egy aggasztó dolog, mert akkor nagyon sok minden bent marad. Nincsenek meg, elszáradnak azok a csatornák, amikben meg tudsz könnyebbülni lelkileg.
Én szerencsés vagyok, mert mindig szól valami a fejemben. De ez az állandóság valószínűleg azért is van, mert én zenész vagyok és zeneszerző, és nagyon be tudnak ragadni nóták. Egy gondolat például elég, hogy előhozza. Tegnap este végig azzal kínlódtam, hogy a Kaláka „Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába már a bánat” (szerk. énekli közben) – ez szólt a fejemben állandóan és alig bírtam tőle megszabadulni. De nagyon sok minden szól. Most például egy nagyon érdekes darabhoz írok zenét, egy román szerzőnek az abszurd darabjáról van szó, Vișniec-nek hívják. Egy négyszereplős darab – ugye járvány van – amelyikből az egyik csellista. Egy váróteremben játszódik, ahol ez az ember csellózik, kint zuhog az eső, jön be másik három és a végén eljutnak oda, hogy ez az állandó zene az őrületbe kergeti őket és meg akarják ölni a csellistát. Most ennek a csellistának a zenéjét írom és innen is jutott eszembe, hogy azoknak az embereknek, akiknek nem szól belül semmi, azoknak borzasztó lehet hallani azt, hogy van olyan, akinek meg állandóan szól.
Hogy kell belül dúdolni?
Nem tudom, más hogy csinálja, én a sajátomat ismerem. Képzeld, én például tíz éves korom óta szolmizálva dúdolok. Ez automatizmus már. Annak idején nagyon gyorsan meg kellett tanulnom szolmizálni és ez szokásommá vált, hogy amit dúdolok, azt le is szolmizálom azonnal. Ez (szerk. előbb említett Kaláka dallam) is így ment: lá,lá,lá,ti, dó, ti, lá/ ré, ré, ré, mi, fá, mi, ré/mi, mi, mi, mi, ré, fá, mi, ré/ mi, mi, mi, ré, dó, ti, lá (szerk. énekli szolmizálva). Persze a szöveg is megy, de közben a szolmizáció is.
Ilyen furcsán dúdolok én, de hát ez… mindenkinél más.
Érzésekhez kapcsolódnak a dallamok, vagy képekhez, esetleg élményekhez?
Nagyon változó. Amikor az ember meghall egy szép szöveget, akkor elkezd rajta gondolkodni. Nekem volt olyan élményem egy gyimesi keservessel kapcsolatban, ami úgy kezdődött, hogy: „Veres vízen van egy hajó,/ aztat húzza harminchat ló./ Minél inkább húzza a ló,/ annál inkább reng az hajó.” Elgondolkodtam azon, hogy mi a csudát akarnak Gyimesben egy hajóval, ahol kis patakok vannak. Persze a hajó egy szimbólum volt, utána kiderül: „Bárcsak egyszer elmerülne,/ Az életem rövidülne./ Az életem egy pár óra, / Ha fél volna, még jobb volna.” Ebből rögtön rájössz, hogy egy harminchat éves ember életéről van szó.
Szóval van ilyen, de van olyan, hogy olyan lelkiállapotban vagy, hogy betalál egy nóta, van olyan, hogy üzenni akarsz a másiknak, és van olyan is, hogy az ember csak dúdol magában, egy általa ismert, vagy megismert hangrendszer szerint. A gyimesi emberek például minden további nélkül választhatnák a pentatóniát, amin dúdolni szeretnek és ebből aztán valami kikerekedik.
Fontos a dúdolás, mert valamit folyamatban tart, tovább visz. Ezáltal épül fel egy zenei, érzelmi világ belül. Persze ez a városi emberhez is eljut. A Karády-dalok például ilyenek, amelyek hosszú generációknál töltötték be azt a funkciót a maguk módján.
Említetted, hogy 10 évesen meg kellett tanulni szolmizálni. Miért volt ez akkor fontos?
Lekerültem Marosvásárhelyre a művészeti iskolába és a városi osztálytársaim már első óta mind odajártak és ők már nagyjából tudtak szolmizálni. Be kellett érnem őket a tudással. Ez később jobban is sikerült, mint gondoltam.
Hogy kerültél a művészeti iskolába?
A szocializmusban egész Székelyföldön csak Marosvásárhelyen volt művészeti iskola. Kötelező volt a tanároknak tehetségkutató csoportokban végigjárni a székelyföldi falvakat és a tehetséges gyerekeket meginvitálni. Így kerültek Ditróba is. Én ott tanultam zenét, ezt úgy értsd, hogy hegedülni tanultam Petres Ignác bácsitól, aki jórészt magyar népdalokat és nótákat tudott, és azt tanította meg nekem. Ő egy falusi tanító ember volt, több generációs, az édesapja is az volt. Náci bácsi (szerk. Petres Ignác) édesapja még a nagyanyámékat is tanította. Tehát ez egy közösség volt és ugye Náci bácsit megkérdezték, hogy ki az, aki hozzá jár, és akit ajánl. Így kerültem be a bizottság elé és ott megvizsgálták, hogy van-e tehetségem. Majd mondták, hogy rendben, menjek el felvételizni Vásárhelyre. Édesapám bepakolt a vonatba –még gőzös volt akkoriban- és levitt Marosvásárhelyre felvételizni.
Felvettek. Ezt követően összeült a családi kupaktanács, hogy mi legyen. Tíz éves voltam. Engem is kérdeztek, én pedig mondtam, mivel engedelmes gyerek voltam mindig, hogy szívesen lemegyek, ha ők úgy gondolják. Elmentem. Nehéz volt. Emlékszem, hogy sokat sírtam, a kapcsolattartás szinte lehetetlen volt. Órákat kellett várni a központi postán, hogy kapcsolják kézi kapcsolásos telefonnal édesanyámat, akinek csak a hivatalban volt telefonja, otthon nem volt. Nem csak azért, mert ez pénzkérdés volt, hanem azért, mert mesterségesen visszafogták a telefóniát, nemcsak Romániában, itt Magyarországon is, és nem lehetett telefonhoz jutni. Édesanyám lejött havonta egyszer, háromhetente, hozott tiszta ruhát. Olyan sok ruhám nem volt és arra is emlékszem, hogy egy cipőm volt. Teljesen más körülmények voltak akkoriban. Lekerültem albérletbe, egy kis szobában laktam. Nagyon jó helyen, Vásárhely belvárosában. Ez is egy gondviselésszerű dolog. Úgy kerültem oda, ahhoz a családhoz, hogy a családban hathónapos korában egy magam korabeli kisfiú meghalt. Valahogy úgy érezték, hogy a Jóisten velem pótolja a gyereket. Gondoskodtak rólam, például megmosták a hátamat, amikor hetente egyszer a fürdőszobába bejuthattam, hiszen a kis szobába nem volt fürdőszoba, egy lavór volt, meg egy kancsó, amivel vizet lehetett merni. Ennem adtak, elolvashattam a könyvtárukat. Nagyon érdekes helyzet volt, ugyanis ehhez a családhoz a kor művészei bejáratosak voltak. Így ott találkozhattam Szilágyi Domokossal - persze gyerekként nem tudtam, milyen nagy ember, aztán később megtudtam, elkezdtem olvasgatni-, Páskándi Gézával. Voltak még jó néhányan, de azt sem felejtem el soha, amikor hetedikes koromban megjelent Dávid Gyula és kihívott egy sétára - így utólag belegondolva, azt hiszem, ők már nagyon féltek akkor a lehallgatástól - és a kezembe nyomott 700 lejt. Azt mondta, hogy ők egy kolozsvári értelmiségi csoport, akik a szegény székely gyerekeket akarják segíteni, és úgy döntöttek, hogy most engem ezzel megsegítenek. Az rengeteg pénz volt nekem. Ilyen környezet volt akkoriban és én csak a segítőkészséget tapasztaltam.
A mesterem volt zeneszerzésből Csíky Boldizsár, aki egy prominens, Magyarországon és Romániában is ismert kiváló zeneszerző. Hatodikos voltam, amikor a magyartanárom felfedezte, hogy én tudok zenét írni és ő beajánlott Csíky Boldizsárhoz. Akkoriban nem volt olyan, hogy zeneszerzés tanítás, de ő magántanítványává fogadott, amit egészen az egyetemi felkészítőig vitt ingyen és bérmentve. Ez jóval több volt, mint a szokványos tanár és tanítvány kapcsolat. Ő volt a helyi filharmóniának a titkára és vitt magával mindenhová. Nagyon sokat tanított. Az a tudás egy olyan alap, amiből ma is élek és dolgozhatok.
Ezt én most próbálom visszaadni egy ideje. Hozzám is járnak fiatalok, akiknek van heti egy órájuk, megpróbálom őket segíteni azzal a tudással, ami nekem van. Büszke vagyok rájuk: Herczku Ágitól kezdődik a sor, Juhász Réka, Enyedi Ági, Pál Eszter, Sőregi Anna.
Hogyan szerzed a zenéket? Miből inspirálódsz?
Külső megrendelés esetében fontosak a beszélgetések, mert tisztázzák azt a keretet, amiben a zenének meg kell szólalnia. Ugyanakkor maga a zeneszerzés az egy teljesen más dolog. Többnyire nem egy racionális folyamat. Valahogy úgy képzelem, hogy olyan ez az egész, mint amikor van egy tó egy erdőben és a levelek szép sorban belehullanak a tóba. Ott elrohadnak, vagy a tó részévé válnak, vagy valami történik velük. A víz viszont valahol leönt egy forrásban. Megjelenik és kifolyik. Ez a forrás, ez az, ami kijön, a leszűrt víz: a zeneszerzés. A tó pedig az én saját lényem, amiben rettenetesen sok élmény, benyomás, tanult anyagok és mindenféle tapasztalás összekeveredik. De az egésznek a folyamata, hogy ez hogy szűrődik le abban a forrásban, az számomra egy titok. Így távozik ez belőlem. Sokszor egy dallam, sokszor egy hanghatás, van olyan is, hogy rájövök, valamit emésztetlenül használtam. Például van egy japán film, a magyar címét nem tudom, mert Romániában láttam ötször, az a címe hogy Kagemusha (szerk. Árnyéklovas), ami a japán szamuráj világról szól. Ők használtak egy olyan ütőhangszert, aminek nagyon éles a hangja. Rájöttem, hogy én öntudatlanul is aztán nagyon sokszor használtam, talán használom még most is. Erre rájöttem, hogy honnan van, de általában nem tudom ezeket beazonosítani.
Persze rengeteg a zenémben a folklór ihletettség. Azt gondolom, hogy az a saját nyelvem. Nem olyan értelemben, hogy a saját nyelvem, hanem a népem nyelve, egy olyan nyelv, amit én is használok, de nyilvánvalóan a magam egyéni módján. Nagyon sok népdalt is írtam, bár ez olyan furcsán hangzik, mert a népdal nem egy írott és szerzett dolog, de viszonylag egyszerű azt a tudást megszerezni, amivel le lehet copy-zni. Azokat a törvényszerűségeket használva, amiket hoztunk magunkkal, meg lehet csinálni minden további nélkül. Több olyan élményem is volt, hogy az általam szerzett népdalt visszahallottam a táncházban. A forradalom után című szám, ahol egy szentegyházi éneket dolgoztam föl: Mennyei nagy Isten, hozzád kiáltunk… efölött megszólal egy ritka magyar, amit én írtam és azért kellett megírnom, mert a kettőt egymásra akartam rakni.
Általában idézetet nem használok, kivéve ha arra szükség van. Tamási Áron: Tündöklő Jeromosnál, amelyik egy naturalisztikus darab, ott kell, kötelező, hogy megjelenjen a falu népe táncánál a székely tánc. A nagy elődünk, akinek gyakorlatilag a köpenyéből a 20. század zeneszerzése kibújt, az Bartók Béla. Ő kinyitott egy akkora ajtót, amin bejöttek a csillagok. Annyira széles és sok mindent jelent egy magyar zeneszerzőnek, hogy senki nem tudja megkerülni. Vannak próbálkozások természetesen, nem akarom ezeket minősíteni.
A koncert címe Ditró- Budapest, Ditró. Ez egy utazás az elindulás és az említett állomások között, vagy egy másfajta utazásra számítsanak a nézők?
Hatvan évesen már azon gondolkodik az ember, hogy milyen íve volt az életének és hogy néz ez ki. Nekem ez az ív – legalábbis a mostani szándékaim szerint – ez Ditróban fejeződik be, ahonnan elkezdődött. Tréfásan azt szoktam mondani, hogy mivel díszpolgárrá választottak Ditróban, ott már ingyen van a sírhelyem. De nyilván ez a tréfás beszéd. Én úgy érzem, hogy oda tartozom, és átvitt értelemben Erdélyhez is tartozom. Miközben ugye negyven évig ideiglenesen állomásoztam Budapesten, Magyarországon, úgy érzem, hogy most már lassan ideje hazamenni.
Ezért van az, hogy a műsor maga is keretes szerkezet. A Szólószonáta két részével kezdek és két tételével fejezem be a műsort. Közben pedig népzene és népzenéhez szerzett zene kettőssége jelenik meg különböző összeállításokban, például ditrói népzene is, Enyedi Ágiéknak az előadásában. De lesz bonchidai, kalotaszegi is, ahova második otthonomként jártam és járok most is, hiszen a húgom a kalotaszegi Mérában lakik sógorommal, Tőtszegi András, „Cucussal”, akinek a hatására kezdtem el brácsázni. Amikor felvételiztem a kolozsvári zeneakadémiára, akkor ott megismerkedtem Kostyák Alpárral, aki a kolozsvári táncházban brácsázott. Odajött Cucussal -ő is jó barátságban volt Alpárral- hogy Alpár már utolsó éves lett akkor az egyetemen és kötelező kihelyezési rendszer volt, ami azt jelentette, hogy ha végeztél az egyetemen, kötelező módon elhelyeztek egy állásba valahol a világban, már persze Romániában, jellemzően a Kárpátokon kívül, hogy keverjék a lakosságot, és három évig ott kellett dolgoznod azon a helyen. Alpárt beszélték, hogy ki fogják helyezni, és mondta Cucus, hogy „Figyelj, meg kell tanulnod brácsázni, mert nem lesz brácsásunk, és nem lesz táncház.”, és akkor mondtam, hogy jó, én akkor megtanulok. Én előtte klasszikus hegedűt tanultam. Cucus levitt Kallós Zoli bácsihoz, a Móricz Zsigmond 37-ben lakott, ahol most édesanyám lakik. Az öregtől kaptam egy parasztbrácsát, egy mezőségi asztalos által készített, brácsának látszó tárgyat, ami rettenetes volt. Akkora volt, hogy alig bírtam el, nem lehetett elérni. De hát végülis lehetett rajta játszani. Húrokat is adott Zoli bácsi, amiket beletett egy tarisznyába és mellé tette a Balladák könyvét, meg az Új guzsalyam mellett-et, az addig megjelent két könyvét. Így indult a brácsás karrierem. Elvittem haza, s elkezdtem gyakorolni.
A gyűjtések is innen datálódnak?
Nem, az már előtte elkezdődött. Olyan 16 éves lehettem, amikor Erdélybe is betört a táncházmozgalom, hírét vettük a Magyarországon jelenlevő mozgalmaknak és elindult a Kaláka című romániai magyar adás. Hetente egyszer három óra, aztán azt is lecsökkentették. A Kalálák arról szóltak, hogy vándorműsorokat csináltak különböző városi centrumokban, ahova behívták a környékről az adatközlőket és a fiatalok meginterjúvolták őket, gyűjtöttek tőlük, beszélgettek velük és tanultak tőlük táncot is, többek között. Ez a műsor sikeresen terjesztette az újfolklorizmust, ami a táncházmozgalom lett aztán Erdélyben is. De ez jóval később volt, mint a magyarországi, jó négy évre rá kezdődött el valami, aztán még később lett nyilvános táncház.
Akkor én rádöbbentem, hogy egy olyan környezetből jöttem, éltem, ahol ezeknek a dallamoknak egy részét, a székelyföldi változatait ismerem is, és úristen, még mennyi lehet. Hazamentem és addig piszkáltam anyámékat, amíg a születésnapomra vettek egy rettenetesen drága –akkor apámnak egy havi fizetésébe került- Unitra magnót. Hatalmas volt, asztalnyi és 13 kiló. Azt lehetett Ditróban kapni, örültünk, hogy volt. Erre nagyanyám, aki varrónő is volt, készített egy tokot, hogy fel tudjam venni a vállamra és azzal kezdtem el gyűjteni Ditróban, a saját családomban. Majd jött a tágabb rokonság, a szomszédok. Így kezdődött az egész, a gyűjtés. Aztán ahogy Kolozsvárra kerültem, kinyílt a világ, mert nagyon jó helyen volt és akkoriban körülötte minden élt még. A népzene: ugye ott voltak a palatkaiak 30 km-re, Neti Sanyi bácsi Kisbácsban lakott 8 km-re. Oda kijárt a városi busz. Ugye Bonchida, Szék, Kalotaszeg ott volt körülöttünk. Rengeteget lehetett járni és tanulni, és Zoli bácsi pedig nagyon sokat segített. Ő ezt a társaságot a szárnyai alá vette és mondta, hova menjünk, mit nézzünk meg. Én mezőségit brácsázni a palatkaiak mellett tanultam meg közvetlenül. Elmentünk egy bálba és beálltunk mi is és néztek, de nem tiltakoztak, sőt tetszett nekik, hogy egy fehér ember, egy „gádzsó” meg akarja ezt tanulni. Utána persze Zoli bácsitól kaptunk kazettákat, akkor már kazettás magnó volt, nem az én 13 kilós Unitram. Rengeteg felvételt készítettünk, én is, Cucus is, sokszor közösen is. Ezeket a felvételeket csereberéltük, Zoli bácsi pedig másolt is egy csomó, általa elvégzett gyűjtést, hogy tanuljuk meg. Így ismerkedtem meg Varga Ferenc „Csipás” muzsikájával Bánffyhunyadról, Zoli bácsinak egy klasszikus gyűjtése volt az 1978 február havában. Így kezdődött: Bánffyhunyad, 1978 január havában.
Az is nagyon nagy tanulság és élmény volt, hogy Fodor Sándor, „Neti” elhívott időnként lakodalmat muzsikálni. Nem azért hívott, mert én olyan kiváló brácsás voltam, hanem mert olcsó voltam. Nekem nem kellett annyit fizetni, mint egy profi cigány brácsásnak. Nekem a tanulás az legalább olyan fontos volt, és emellett az a kevesebb pénz is annyi volt, hogy abból bőven el lehetett egy hónapig élni. A lakodalmak akkor még nagy erőforrást jelentettek. Emlékszem még a Gyulu nevű bőgősre -akivel együtt jártunk- annak volt egy hosszú felöltője és belül zacskók voltak bevarrva. Oda tette külön a szárnyas húsokat, külön a krumplipürét és a süteményeket. Azzal egy család elvolt egy hétig, amit ő összeszedett a kabátjába. Ez természetes dolog volt, ugyanakkor nagyon nagy megerőltetés volt egy ilyen lakodalom. Muzsikáltunk három napos lakodalmakat is, emlékszem.
De persze muzsikáltunk a táncházas zenésztársaimmal is lakodalmakat néha-néha, például Pap István, „Gázsa” egyik szülője magyarszováti születésű volt és elhívtak minket Szovátra, mert a cigányok nem értek rá muzsikálni. Arra emlékszem, hogy amikor hazaértem, akkor utána órákig kellett a hidegvizes lavórban áztatnom a kezem, annyira meg volt dagadva az erőkifejtéstől és a muzsikálástól. Nehéz muzsikák voltak azok… volt olyan, hogy vasárnap este, mikor a házigazda azt mondta, hogy na jól van, most már menjünk -este hét körül lehetett akkor-, kióvatoskodtunk a kocsihoz és megdobáltak minket kővel, hogy miért megyünk el.
Az Utolsó Óra programnak köszönhetően fel tudtátok még venni azokat az adatközlőket, akik még éltek. Ma, ha valaki népzenét szeretne tanulni, ha valaki szeretné megismerni ezeket a mélységeit, azt az emberközeli részét, amit meg tudtatok még tapasztalni ti is, arra van még mód? Vagy már teljesen mások a források?
Ez egy nagy kérdés… Már mi is a Bartókékhoz képest sokkal kevesebbet kaptunk. Ez vezetett engem is és nagyon sokunkat oda, hogy előkeressük, amit csak lehet. A bartóki gyűjtéseket, a lejegyzéseket is, nem csak a hangzókat. Már az a világ is jóval teljesebb volt, mint amit én éltem, vagy amit az első táncházas generáció élt meg. A helyzet az, hogy a nyelvterület perifériáján még meg lehet találni ezeket a zenészeket, zenéket, környezetet. Viszont azokból a még élő alkalmakból nagyon- nagyon kevés van, amikor ezt funkcióban lehetne átélni. Mégis én azt gondolom, hogy akkor is, ha már ezek az alkalmak nincsenek, akkor is az ifjú generációknak ki kell menni, el kell menni oda. Bartók is ezt írja, hogy a falu hangulata, a levegője, az emberek kommunikációja egymással, a szituációk sokszor olyan sokat mondanak, amit nem lehet rögzíteni felvételben, vagy papíron, csak lélekben. Ezért kell elmenni. Már nem azért, hogy az ember gyűjtsön, hanem hogy megérezze ezt a levegőt.
Most az erdélyi zenészekkel azon ügyködünk, hogy legalább kopjafát állítsunk a jelesebb muzsikusdinasztiáknak a temetőikben, hogy valamilyen jel maradjon, hogy ők itt voltak, ahol le lehet róni a tiszteletünket. Mondjuk Nonika Miklós „Hitler” vagy az „Árusok”, a „Csipások” előtt, vagy akár a palatkaiak előtt. Hál’ Istennek nagyon sok ilyen példakép van, amit az én generációm még élőben tapasztalt meg.
Éppen arról gondolkodunk, hogy lassan már az én generációm lesz az adatközlő generáció, ami egy nagyon kényelmetlen funkció és nem is tiszta szívvel lehet ezt vállalni, hiszen tudjuk, hol vagyunk mi attól?! Messze… Tudjuk, hiszen ismertük az öregeket.
