I. Jankó meg a kemény kenyér
A szöveg, amin az elmondott mese alapul, nem néprajzi hitelességgel lejegyzett, hanem jelentősen átírt népmese, mondhatni, „könyvmese”. Ezt részletes szövegelemzéssel és az író, Számadó Ernő (Békesy András álnéven) pályájának elemzésével lehetne bizonyítani, de itt erről csak annyit, hogy rá is érvényes Gulyás Judit megfogalmazása: (az ilyen típusú mesék) „…nem autentikus meselejegyzések, mert nem egy-egy konkrét szóbeli előadás betűhív lenyomatai, hanem jelentős meseismerettel, sőt, mesemondó kompetenciával rendelkező személyek íróasztal mellett, hosszadalmas munkával megalkotott, átstilizált, tökéletes szerkezetűvé formált, olvasásra és felolvasásra szánt, a szájhagyományozott mesékből kiinduló, de alapvetően az írásbeliség közegében létrejött és az olvasás által lehetővé váló befogadás mechanizmusait szem előtt tartó szövegei. Ezek az úgynevezett könyvmesék (Buchmärchen) tehát a szóbeli mesemondáson alapultak, de szerzőik esztétikai és ideológiai szempontokat is figyelembe véve formálták a szövegeket, mielőtt azok nyomtatásban a nyilvánosság elé kerültek volna.”
Néhány kiragadott példával itt csak az élőszóban elhangzó mese és a „könyvmese” közti különbségre, szókincsbeli-stilisztikai jellemzőre utalunk:
- A szembeötlő szerkezeti különbség, hogy az eredetiben mindhárom fiú eljut a banyához, mindhárman megpróbálják kiállni a próbát, de csak a legkisebb fiúnak sikerül. Marianna úgy mondja, hogy a nagyobb fiúk már a kemény kenyér miatt visszafordulnak, csak Jankó az, aki kitartó, és eljut a célhoz.
- Az eredeti szöveg (nép)mesei, de rövid, tömör mondattal indít: „Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy igen szegény asszony.” Ezt mesemondónk hosszú és egyedi kezdőformulává bővíti, és rögtön személyessé teszi azzal, hogy a szegény asszonyt önmagához hasonlítja: „Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az óperenciás tengeren is túl, az üveghegyen, a kásahegyen, a mágneshegyen is túl, ott, ahol a kurtafarkú malac túr, a kidőlt kemencének a bedőlt oldalán, vagy a bedőlt kemencének a kidőlt oldalán…? És onnan még egy bolhaugrásnyira, na ott történet ez a mese, amit most elmondok...Volt egyszer egy asszony. Egy szegény asszony. Ilyen ekkora, magamfajta...”
- A népmesében a természeti elemek, a növények, állatok szerepelhetnek mesei elemként (nádszál), helyszínként (erdő), vagy mint mágikus tulajdonságokkal bíró segítők (táltosló, róka), de nem szoktak – ellentétben a népdalokkal, népballadákkal – önmagukban az emberi érzelmek kifejezői, szimbólumai lenni. Ilyen, az anya félelmeit és a fiú alkalmatlanságát előrevetítő jelzős szerkezet, ilyen szóhasználat az irodalmi nyelv sajátja, ahogyan Számadó Ernő meséjében is olvashatjuk: „A legényt hiába marasztalták a faluvégi kertek és síró nádasok, ment hét világ ellen.”. Mariannánál sem az anyja, sem a kertek, nádasok nem marasztalják a mesehőst, hanem népmesébe illően, amint megkapja tarisznyáját, határozottan útnak indul: „(anyja)...a fiút feltarisznyálta. Tett a tarisznyába kenyeret, vöröshagymát, jó édes, finom borocskát, s megmondta a finak, hogy induljon így, ahogy van, az orra irányába. S a fiú el is indult. Ment három éjjel, három nap, három szempillantásnyit...”
- A népmesékben ritka az erkölcsi tanulság ilyen direkt és részletező kifejtése: "Hallod-e, te derék legény! Ember vagy te, mert nem hagytad abba, amit elkezdtél. Mert ne hidd, hogy az embert szerencse várja valahol a világon. Munka várja, amiben ki kell tartani! Ki a könnyig, ki a vérig, ki az utolsó leheletig. Most menj utadra, de ne felejtsd el soha, amit hallottál!”.
Inkább csak egy jótettre vagy jó tulajdonságra utal a segítő szerepkörű szereplő, és egy elsőre érthető vagy a későbbiekben világossá váló tanácsot ad, mint Marianna előadásában: „Na de ekkor, ekkor a kenyér megszólalt: - Kicsi Jankó, figyelj ide rám! Ügyes, erős legény vagy. Ezért adok neked egy jó tanácsot: Amit egyszer elkezdesz, azt vigyed végbe!”
- A hajdani költő-gyűjtő szövegében a narrátor egy mondattal, néhány igével elmondja Jankó próbatételének körülményeit: "Ment, mendegélt, amíg ő is rálelt a tanyára, benne az anyókára és virágfiatal unokájára. Mikor megvacsoráztak az eperfa alatt, őt is megfogadta az anyóka, őt is elindította csillagokat merni."....Ugyanez Mariannánál a hagyományos népmesei párbeszédformulák alkalmazásával eleven, népmesei jelenetté válik: "A kunyhó előtt ott ült egy öregasszony. Hát, mit öregasszony, egy csúf banya. Akkora foga volt itt neki, itt elöl, hogy a száját nem tudta bezárni, bizony, becsukni. S két akkora füle, hogy tapsolni is tudott volna vele! Köszönt neki illendőképpen Jankó, hogy
- Szép jó estét, öreganyám!
Nézte az öregasszony Jankót, nézte, s azt mondta:
- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!”
- Az író, Számadó Ernő korának irodalmi ízlésére jellemző jelzőket találunk a meseszövegben: „síró nádas”, „virágfiatal unoka”, „tücsökciripes nyári este”, „lobogó” és „kergetőző” csillagok stb. - még gyakorlott mesemondónk a népmesei stíluson mindig belül marad, a jelzőhasználatban is.
Aki kíváncsi a hasonló érmelléki mesékre, nemrég új kiadásban jelentek meg: Számadó Ernő: Érmelléki mesék a Hímes-szigetől. Eurprint Kiadó, Nagyvárad, 2013.
A további összevetéseket mindenki maga is elvégezheti, ha megnézi videónkat, és elolvassa a mesét ITT
II. A legény és az ördöngös ember
Kovács Marianna gyakran választ magának mesét Frankovics György vagy Eperjessy Ernő valamelyik magyarországi horvát népmesegyűjtéséből.
E heti második mesénk horvát népmese, Marianna által adott címe: A legény és az ördöngös ember
Az elmondott mese szüzséje, tartalmi váza:
A „sehol és senkitől nem született” legény találkozik egy öregemberrel, akinek a szolgálatába áll. De hamar kiderül, hogy ez egy ördöngös ember, akit a tündérek büntettek meg azzal, hogy elvették a szemeit és a fogait. A legény ezeket visszaszerzi, de az ördöngös embernek nem fogad szót (hiszen ő „sehol és senkitől nem született”), sőt megszegi tilalmait, ezért az öreg üldözőbe veszi. A legénynek sikerül őt legyőznie, visszamegy a tündérekhez, ahol beleszeret a legkisebb tündérbe, aki – az ördöngös ember átka miatt - aranyhajánál fogva húzza ki vederrel a vizet egy kútból. Megmenti a tündért az átoktól és minden jóra fordul, nagy lakodalmat csapnak.
Ennek a mesének több motívuma ismerős lehet a magyar (az európai) mesekincsből is, több pedig meglepő lehet a csak a magyar népmesék világában járatos hallgatónak. A tudományszerzés, az ördöngös tanító eszén túljárás, a táltos segítő, a menekülés az ördöngös hatalom elől, az elátkozott lány megváltása… ezek mind szerepelnek a legismertebb tündérmeséinkben. (A tündérmesékről lásd a Magyar Néprajzi Lexikont ITT). De itt mások a tündér-alakok, előbb gonosznak tűnnek, aztán kiderül, hogy segítenek, sőt egy el is van átkozva; a főhős állandó jelzője, a „sehol és senkitől nem született” az ördöngös ember az igazi mesei ellenfél; a drasztikusnak tűnő átok is szokatlan; vagy például míg a legtöbb ismert mesénkben a gonoszt kijátszó, előle menekülő pár egyikének „ég a füle”, vagy „nagy forróságot érez”, itt épp fordítva, a hideg jelzi, hogy közeledik az üldöző.
A mesezáró formula is jellegzetes, Marianna egy idős horvát mesemondótól tanulta: „Hiszitek-e a mesémet? Ha nem hiszitek, minek hallgattátok…?!”
