Útközben
Nincs könnyű helyzetben a Magyar Állami Népi Együttes. Soha semmilyen politikai berendezkedés alatt nem is volt. A hivatásos, reprezentatív, "kirakat-társulati" státus ugyanis gyakran olyan kötelezettségekkel és biztonsági kűrökkel járt, amelyek könnyedén veszni hagyták az elsődlegesnek hitt művészeti szempontokat. Voltak korszakok, hogy ez a megfelelési kényszer mindent felülírt: mint Rábai Miklós 1956 utáni alkotói periódusában, amikor sorozatban gyártotta a mozgalmi, agitprop műveket. De volt olyan is, amikor az együttes vezetője – minden külső kényszer nélkül – maga vetette meg lábát a haladással szemben: Tímár Sándor például azzal, hogy úgyszólván kanonizálta a néptáncművészetre korábban oly termékenyítőleg ható művészeti programját, a "tiszta forráshoz" való visszatérést, és ezzel mintegy az ortodoxia élő szobrává avanzsálta saját magát. A lényeg: mindig is kihívás az ország első számú néptáncegyüttese élén állni (ha nem ezért, akkor azért), és akkor azokról az újonnan jelentkező próbatételekről még szót sem ejtettünk, amelyek manapság a néptáncot olcsó, vásári gagyivá züllesztő biznisztársulatok (ExperiDance és társai) rendkívül népszerű, ám sekélyes és népbutító repertoárjai felől leselkednek - finnyássá téve a közönséget a némi szellemi befektetéssel is járó, igényes (nép)táncszínházi munkák felé.
Tudom, látom, hallom: hagyományőrzés címén sokan sokfélét kényszerítenének rá ma is a Mihályi Gábor vezette együttesre - de a MÁNE egyelőre állja a sarat. Ha apró lépésenként is, de konzekvensen halad azon a pályán, amelyet a maga számára kijelölt. Részint az autentikus táncanyag "újraöltöztetésében", mely újszerű szcenikai és látványközegbe emeli be a folklórt, részint egy populárisabb, revival-műfaj meghonosításában (Naplegenda, Álomidő), részint - és sokak szemében nyilván ez a legproblematikusabb - a néptánc más mozgás stílusokkal való házasításában, keverésében, feloldásában.
A Szarvesének nem ér föl a Labirintus (2008), a máig befejezetlen Bartók-trilógia középső részének formai és látványbeli szabadságával, koherens, összművészeti léptékével, ahol a kortárs nyelvezetben búvópatakként húzódott meg a sokarcú hagyomány ezernyi árnyalata. De többet mutat a folklórt modern kiszerelésben újraértelmező közelmúltbeli daraboknál. Gazdagabb a szókészlete, tágabb az asszociációs mezeje, több benne a költőiség.
Mihályi Gábor rendező-koreográfus és népes "táncmesteri" teamje (Orza Calin, Fitos Dezső, Furik Rita, Juhász Zsolt, Kocsis Enikő) nem tolakszik elő didaktikusan a csodaszarvas-mítosszal. Ahogy nem akar lebutított, nemzetiszín szalaggal felpántlikázott képeskönyvszerű adaptációt sem lepergetni a szemünk előtt. Kerüli a konkrét utalásokat, a népi jelképeket, a fülledt miszticizmust, a túlzott olvashatóságot. Leginkább mintha esszenciáját nyújtaná mindennemű szarvasmítoszból és irodalmi alapanyagból képzett örök emberi sorstörténetnek, hogy költői képek, lírai és dinamikus táncetűdök laza füzérén keresztül beszéljen a létezés mindenkori alapkérdéseiről. Születésről és halálról, szerelemről és elválásról, hitről és hagyományról, vágyról és újjászületésről - a földi, a lelki, az emberi mellett elmosódottan érzékeltetve az azon túlit is.
Nincs túlmisztifikált, megideologizált csodaszarvas-kép. A ritkán szerephez jutó, hosszú nyélre szerelt, a táncosok által bábuként mozgatott és erősen stilizált fa szarvasfej-motívum nélkülöz minden súlyos jelképiséget. Akárha csak egy népi gyerekjáték került volna elő váratlanul: ráerőltetett üzenet helyett a frivol játékosságot szolgálja. Az előadás látványvilága tiszta és puritán Kovács Gerzson Péter kezei alatt: többnyire dobogóként használt asztalok és hokedlik, továbbá tucatnyinál is több egyforma, szabályos méretű óriási faoszlop emelkedik és süllyed - hol sűrű rengeteget játszik, hol attraktív térképező elemként funkciónál. Kelemen László szerzeménye még véletlenül sem akar versenyre kelni Bartók Cantala profanájával: a sokszínű, zeneileg gazdagon szőtt, oratórikus hangzást és önálló ritmuskompozíciókat is magában foglaló muzsika népzenei merítésű, de bátran vállalja önálló, karakteres arculatát.
A koreográfia eredője szintén a néphagyomány. A táncok azonban értőn adaptálódnak a megjelenített hangulatokhoz, érzetekhez, színpadi helyzetekhez, főleg az átkötéseknél, a jelenetváltásoknál erősen keverednek más mozgástípusokkal is, így könnyedén lehámlik róluk minden felesleges, avíttnak tűnő népies sallang. Nem születik új koreográfiai nyelvezet a Szarvasénekben, de a megtisztított régi a mértékkel adagolt kortárssal (és mozgásszínházi elemekkel) szerencsésen elegyedik - még ha egynémely jelenet formai megoldása nagyon ismerősnek hat is a modern táncszínpadról.
Ami viszont szembeötlő: mennyire nehezen szakad el még egy kísérletezőbb darab is a néptánc bevett, általános térformáitól. Ha a mozdulatokba sikerült is némi kortárs virtust plántálni, térhasználatban alig van elmozdulás a rég levert cövekektől. Még azok a jelenetek is, amelyek egyfajta szervezett káoszból indulnak, egy ponton túl a szabványformáknál: a körnél, a szimmetrikus térelrendezésnél, a táncsoroknál, a frontális beállításnál lyukadnak ki. És nem a kórustablókra gondolok, amelyek lélegző mozdulatlanságukban is katartikus erejűek.
Másrészről: a táncjelenetek döntő többsége rendületlenül járja - a csak néptáncra jellemző - sajátos belső köreit. Azaz: zárt, kerek koreográfiai egységekként kapcsolódnak egymáshoz, amelyeknek önmagukban is megvan a saját mikrodramaturgiájuk, minekutána már nagyon nehéz megalkotni, felépítenie a teljes előadásra elképzelt dramaturgiai ívet. Olyan érzésünk támad, mintha hullámvasúton ülnénk. Nyolc-tízpercenként feljutunk kisebb csúcsokra, majd visszazuhanunk a mélybe - de az egész, még ha olykor relatív részkisülésekkel jár is, inkább egy verklihez hasonlít, és nem egy folyamatosan felfelé tartó, fokozódó feszültséggel társuló "hegymenethez", melynek végén az ember egyszerűen csak élvezi a belsejét feszítő, titkokkal teli, önfeledt szellemi lebegést.
(Magyar Állami Népi Együttes: Szarvasének - MűPa)
Králl Csaba
Élet és Irodalom, 2014. július 19.
