...nem a történetet mesélik el táncban. És nem is táncokat meg viseleteket vonultatnak fel, hogy bebizonyítsák róluk, milyen szépek. Hangulatokat, érzéseket megjelenítő képeket szerkesztenek össze lírai kompozíciókká. A mozgásban, viseletben, énekben, zenében persze a folklorisztikus elemek dominánsak, de a szerkesztés- és fogalmazásmód velejéig kortársi szemléletű.
A Magyar Állami Népi Együttes (élén Mihályi Gáborral) kitartóan igyekszik értékes nemzeti hagyományainkat korszerűen feltálalni – egy olyan korban, amikor szinte minden ez ellen szól. Társadalmi tömegigény leginkább „magyarosch" gagyira van, a tiszta forráshoz ragaszkodó nézőknek, valamint a professzionális és amatőr művelőknek jelentős része bután konzervatív (a vélt vagy valós hagyományok védelmében legszívesebben folklórrendőrséget működtetne), a nemzeti értékeket preferáló kultúrkormányzat pedig éhbéren tartja a szakmát, elveszi a hivatásos néptáncművészek nyugdíját (melynek folyósítását még a sötét komcsik találták ki, és a nemzetidegen libsik sem szüntették be), nem ad helyette járadékot sem, amelyet legalább a balettosok egy része megkap, egyszóval: a nemzeti összefogás kormánya mintha előre megfontolt szándékkal irtani akarná nemzeti értékeinket.
Irtani, fűnyíróval tarolni persze sokkal könnyebb, mint szerteágazó kulturális örökségből kiválogatni az őrzésre, továbbfejlesztésre méltó értéket, és úgy feltálalni azt, hogy a túlkínálattal sújtott, egyre sekélyesedő ízlésű fogyasztó kedvet kapjon az ízlelgetésére. Ha kicsit belegondolunk, könnyen elképzelhetjük, mennyire kétségbeejtően nehéz lehet népzenéből és néptáncból korszerű színházi előadást kreálni támpont nélküli, tulajdonképpen folyamatosan ellenséges környezetben, minimum két tűz között. Tanulmányok nem születnek, társadalmi vita nem robban ki a kérdésről, a közönség visszajelzései inkább rajongói körök véd- és dacszövetségeiről árulkodnak, mintsem színvonalas kultúra iránti igényről. A bedugult ortodoxia minden változtatási kísérletnek ellenáll, pedig azt sem tudja megfogalmazni, hogy korban és régióban mihez képest eredeti az eredeti, a kortárs művészetek szabadságára áhítozó alkotók és előadók pedig elhagyják a néptáncot, ha a műfajon belül bezárulnak az újítás lehetőségei. Mit kell hát tennie annak, aki a néptáncban át akarja menteni a múlt értékeit, amit egyébként minden más művészet is – festészet-szobrászat, építészet, irodalom, zene, színház és a tánc valamennyi stílusa – folyamatosan megtesz? Üresek lennének a színházak, ha a mai rendezők 100-150 évvel ezelőtti előadásokat rekonstruálnának korhűen (vagy akkori, rég nem létező társadalmi-közösségi szokásokat játszanának el), másrészről viszont Csehov, Ibsen és korábbi elődeik nem tűnnek el a színpadokról. A világszínházban (és más művészetekben is) hagyomány és újítás kölcsönhatása mentén kitaposott ösvények segítik az alkotók útkeresését, de a néptánc megőrzésére nemzetközi példa nincs, mert nincs másik olyan régiója a világnak, ahol hozzánk hasonló mértékben, módon, mennyiségben és hasonló precizitásra törekvéssel őriznék eleink 100-200 évvel korábbi táncait. Mit kell tenni ezzel a kultúrkinccsel, hogyan kell megőrizni azt? A Szarvasének (is) erre keres választ.
Nekem a Szarvasénekben az első pillanattól kezdve az tetszik, hogy bár az előadás szokatlan, néha kifejezetten ismeretlen színpadi világként hat, mégis valamiféle otthonosság árad belőle, legalábbis nekem kicsit sem tűnik idegennek. Lehet, hogy a befogadás első szintjén a nemzeti tradíciónak ez lenne a sine qua non-ja, hogy tudniillik újszerű-korszerű tálalása is ismerős közegben tartja a befogadót? A hagyományőrző mexikói indiántánc (láttam olyat Mexikóvárosban, semmi köze nem volt a mi fogalmaink szerinti autentikához) egzotikuma révén ébren tartja ugyan a figyelmemet, de hogyan tegye meg ezt a magyar folklór, ami Kárpát-medencében élő magyarnak bármi lehet, csak egzotikus nem. A mexikói előadáson a nézőtéren nemigen láttam mexikóit, külföldit viszont annál többet, akik ragyogó szemmel nézték a színes tolldíszeket, tiszta forrásnak vélvén, gyönyörködtek a mariachi muzsikában, valamint kellemesen izgultak az ál kakasviadalon. Mi itthon most már ne ilyen népművészetet akarjunk! Ne dobjuk ki az összegyűjtött muzsikát, éneket, táncot, ne tegyünk le arról, hogy táncban is létrejöhet Bartók Béláéhoz hasonló teljesítmény, és hogy a világ komolyzenei életét is átformáló komponista módszere érvényes lehet a táncra is. (Ez lehetne a nemzeti tradíció komolyan vételének a sine qua non-ja.)
A Szarvasének alkotói-előadói valami ilyesmit próbálgatnak, értsd: bartóki szintézist, amely maivá teszi a hagyományt. A szarvassá változott ifjak legendájának a mában is érvényes esszenciáját igyekeznek megkeresni, nem a történetet mesélik el táncban. És nem is táncokat meg viseleteket vonultatnak fel, hogy bebizonyítsák róluk, milyen szépek. Hangulatokat, érzéseket megjelenítő képeket szerkesztenek össze lírai kompozíciókká. A mozgásban, viseletben, énekben, zenében persze a folklorisztikus elemek dominánsak, de a szerkesztés- és fogalmazásmód velejéig kortársi szemléletű. Ám a kérdés a Szarvasének után is nyitva marad: keresztezhető-e ilyen eszközökkel a hagyományos a maival? Akkor biztosan nem, ha kísérletet sem tesznek rá.
A hagyományos (vagy autentikus) néptánc fogalmát meghatározni ugyanolyan problémás, mint a kortárs táncét. De az látszik (meg logikusan következik is), hogy autentikus tánclépés a Szarvasénekben szinte egyáltalán nincs, legalábbis ha szigorúan vesszük a ma autentikusnak nevezett néptánc egyik alapvető jellemzőjét, hogy tudniillik a táncok (a tánclépések) körülhatárolható tájegység megnevezhető népszokásaihoz társíthatók (értsd: a színpadon látott táncokat valamikor valakik valahol valamilyen alkalommal így táncolták). Az önálló nyelvvé válásnak kikerülhetetlen fázisa a nyelvi jelek (esetünkben: mozdulatok) leválása a konkrét jelentésről. Ahogy a verbalitásban is egy-egy szó számos egyéb, szélesebb, elvontabb jelentéstartalmat nyer a nyelvfejlődés folyamán, és így megőrződik (akkor is, ha az a tárgy vagy fogalom, amit eredetileg jelentett, már nem is létezik), a néptánc is csak úgy maradhat fenn, úgy lehet életképes, ha absztrahálódva leválik arról a régióról, szokásról és/vagy tevékenységről (azaz az eredeti jelentéséről), amely már gyakorlatilag, eredeti funkciójában nem is létezik, csak a halványuló emlékezet, valamint a történelem- és néprajztudományok tartják életben.
Furcsa lenne, ha a Szarvasénekben – eredetiségre törekedve! – 2-300 évesnél nem öregebb táncokkal (mert a nagyrészt a múlt században összegyűjtött anyag körülbelül ennyi idős lehet) fogalmaznának meg a koreográfusok több ezer éves tartalmakat. A szarvaslegendák, a regölések (eredeti) szokása honfoglalásunk előtti korokba nyúlnak vissza, nem beszélve az előadás azon részeiről, melyekben – gyorsított dervisforgással – sámánszerűen révülnek táncosok.
Végül is mi ez a Szarvasének, milyen az előadás? Leginkább egy lírai kompozíció hagyományról, magyarságról, gyökerekről, ősi kultúrákról. Nagyon szép munka. Végig emelkedett, néha fennkölt. Nincs benne humor, mégsem unalmas egyetlen perce sem. (Megjegyzem: mindenfajta humort szeretek, főleg a groteszk, abszurd iróniát, de lassan besokallok tőle, hogy tánc- és prózai színpadainkon a drámai, tragikus, egyéni és társadalmi sorskérdésekkel is csak két-három nyomatékos röhögtetés kíséretében szembesülhetek – gondolom, elsősorban azért, mert csak így lesz teltház.) A Szarvasének zenéje nem Bartókéval egyenrangú (vajon a bartóki szintézist táncban csak Bartók-zenére lehet megalkotni?), fogyasztóbarát, kellemes, de jóval tartalmasabb a szórakoztató világzenénél, autentikus hangszeres muzsikát, drámai kórusokat és kortárs hangulatú szólókat is tartalmaz, együtt él a színpad mesés, szürreális világával. A Szarvasének nem hagyományos folklórműsor, de kétségtelenül kísért benne a múlt: többször megoldatlan „néptáncos" vonulások, funkciótalan helycserék kötik át az egyes jeleneteket, nagyképeket – eme inkább szerkesztési, mint dramaturgiai probléma színházi megoldására a műfajnak mintha még nem lenne elegendő megfelelő muníciója. A Szarvasének egy érdekes néptánc-előadás, melyet egyetlen generációnak sem ciki végignézni. Kifejezetten szeretni is lehet. Van benne magyar hagyomány, de nincs benne magyarkodás. Üzenetét a magyarok értik meg, érzik át a legkönnyebben, de szerintem egész Európa örömmel vállalná... Ha megismerhetné.
Kutszegi Csaba
