Tü­csök­rin­ga­tó

Valaha az újszülött gyermek első játéka volt, hogy anyja az ölébe vette, ringatta, megérintgette, testrészeit megnevezte egy rövid mondóka segítségével: ezek a játékok mintegy a folytatását jelentik az anyaméhbeli élményeknek. Újra és újra felidézik a gyermekben azt a jó, biztonságos állapotot, közben segítik az átmenetet, gyengéden átvezetnek a kinti világba.

Gyorsan változó világunk magával hozza a játékkultúra átalakulását is, az ölbeli játékokat ma mind kevesebb szülő, nagyszülő ismeri és játssza gyermekével, unokájával.  Régen az ölbeli játékokat mindenki fejből tudta, a sokgyermekes, többgenerációs nagycsaládokban volt mód a megtanulásukra. E játékok rövidségük és látszólagos egyszerűségük ellenére rendkívül összetettek: szövegükben a költészet, dallamukban a zeneiség legelemibb formái találhatók meg, amelyeket egyszerűbb gesztusok vagy bonyolultabb mozgások kísérnek. Egyszerre szórakoztatják, szoktatják, nevelik, oktatják vele a gyermeket, miközben az ölbe vétel, a testközelség érzelmi töltetet ad.

Az ölbeli játék sok mai, fiatal szülőhöz csak úgy tud eljutni, ha tudatosan megtanulja, s ha megérti, milyen fontosak ezek a játékok a gyermek életének legkorábbi szakaszában.